Alicia Keys soulos, tripes slágerparádéval, Manson Bowie-s befordulással, a Doves óriási visszatéréssel, a Hurts pedig kigombolt felsőkkel készült. Négy új lemez a hűvösebb időkre.

Alicia Keys – ALICIA

Alicia Keys az a fajta nőszemély, akit ha meglátsz, megnyugszol, mert tudod, hogy minden rendben lesz. Olyat énekel majd, hogy lerepül a hajad, mindig tud dalt írni, és bár néha bőven belemerül a rádiós pop útvesztőjébe, akkor sem tudod utálni, mert mindig azt érzed, hogy még a langyosabb dalokban is benne van a szíve és lelke. Az pedig elég nagy van neki. Nem derül ki más az Aliciáról sem.

Eleve milyen bátor ember az, aki kihoz klipesként egy olyan dalt, mint a So Done? Olyan remekmű az Khaliddal, amilyet 2020-ban már senki sem merne kihozni single-ként, ő viszont pontosan tudja, mit csinál. Pont ez kell az embereknek. Pont ez hiányzik 2020-ból. Laza süppedés, jazzes, soulos mélységek, mindenkinek érthetően. Az, hogy igazán próbáld megélni a mindennapjaidat.

Eleve hogyan lehet egy olyan dallal lemezt indítani, mint a Truth Without Love? Egy erős soul-trip brutális harmóniákkal, ami egyébként akár az egész lemezre is igaz. Táncolható ugyan néhol, de sosem felejt el olyan lenni, mint egy rohadt kellemes időutazás (és tessék, itt a Time Machine is, ami akár egy Diana Ross-dal is lehetne). Mégsem poros és kínos az egész, mainak hangzik, de az összes track olyan, mintha egy óriási térben szólna. Mintha lebegnél velük valahol, ahol egyébként marha jó lenni, akkor is, ha nem feltétlenül bírod az olyan egyértelműen rádiós cuccokat, mint az Underdog vagy a Love Looks Better.

Akkor neked ott van a Samphával közös 3 Hours Drive, vagy az ennivaló Me x 7, az akusztikus Gramercy Park vagy a gyönyörű Perfect Way To Die. Alicia Keys még mindig a popzene egyik legszerethetőbb nőszemélye. Nincs benne póz, a hangja még mindig gyilkos, egyszerre kiszolgál és bátran szembe megy a közízléssel. Magyarul tud izgalmas lenni. Ezt most már nagyon kevesen mondhatják el magukról az ő szintjén.

Doves - The Universal Want

Amikor egy zenekar kiad pár fantasztikus lemezt, majd feloszlik, és nem is tűnik úgy, hogy valaha is összeáll, majd mégis megtörténik, akkor két eset lehetséges. Vagy tényleg csak a pénz vezérli őket, és megpróbálnak olyan dalokat összekalapálni, amiket lehet stadionban énekeltetni, és amiket rommá játszhat a rádió, vagy lehet azt csinálni, amit a Suede vagy most a Doves. Tojni mindenre, és ott folytatni, ahol abbamaradt egy évtizede. A Doves a Kingdom of Rusttal akár tökéletesen le is zárhatta volna az életművét, érthető is lett volna, ha belefáradtak abba, hogy ők az örök ígéret, akik majd áttörik a korlátokat, és bármekkora stadionokat megtöltő zenekar lettek. Nem lettek azok. Pedig lehettek volna. Úgy tűnik, nem is igazán zavarja ez őket, és ez így van jól. A The Universal Want ugyanis egy csodás visszatérés lett.

Nem feltétlenül egy biztonsági játék, nem egy slágerparádé, mégis egyben és dalonként is üt, és bár lehet az embernek egy egészen minimális hiányérzete, simán nyomja meg újra a playt, amint véget ért. A Doves ugyanis nem változott sokat, és ezt annyira jó hallani, hogy arra jóformán szavak sincsenek. 2020-ban, amikor szinte minden szarrá válik, jön valami, ami visszavisz téged egy sokkal jobb korba úgy, hogy közben nem felejtett el egy egészen minimálisan fejlődni is.

Egészen a nyitó Carouselstől az utolsó Forest House-ig mindegyik dal csoda, olyan dallamszerkesztésre pedig, amit az I Will Not Hide-ban hallasz, csak a Doves képes. Simán hozzák még mindig, amit vársz tőlük, erőlködés nélkül, az izzadtságszagtól távol. Jó látni és hallani, hogy nem minden visszatérés szól a pénzről, és hogy vannak, akik képesek a nagy kihagyás alatt megerősödni annyira, hogy csuklóból kirázzanak magukból olyan dalokat, mint a Cathedrals of the Mind vagy az elektronika-orgiába forduló címadó dal, a Universal Want. Így kellene mindenkinek visszatérnie. Mennyivel szebb világ lenne ez?!

Marilyn Manson – We Are Chaos

Amikor azt mondja, Marilyn Manson, vagy Brian Warner, kinek melyik nevén tetszik jobban, hogy egy igazi mesterművet alkotott, akkor csak legyintesz, mert már szinte mindenki ezt mondja az új lemezére, mindenki remekművet alkot, nem simán csak új lemezt, mert úgy már senki sem figyelne fel arra, hogy egyáltalán dolgozik. Ez egy ordas nagy baromság. Pont azért, mert már Mansont sem lehetett komolyan venni, erre tessék, ez a faszi tényleg élete karrierje egyik legjobb lemezét hozta össze.

Na nem egy új Antichrist Superstart, de mondjuk úgy, hogy talán a Holy Wood utáni legjobbját, és mivel a Holy Wood egy húszéves lemez, elég nagy dologról beszélünk. Az meg pláne nagy dolog, hogy Manson nem egy „hangos” lemezzel tért vissza, hanem egy olyannal, amin tökéletesen kivehetőek az ikonjainak sziluettjei, főleg Bowie-é, aki valószínűleg egyébként bírná, amit hall. A címadó dal legalábbis pont olyan, mintha egy Bowie-maraton után írta volna meg (meg úgy kb. a lemez többi részét is), kicsit fura is ez a kvázi poposság Mansontól, de baromi jól áll neki.

Manson is öregszik, személyesebb dalokat ír, nem lehet örökké Fight Songokat összehozni, és ha ez az új irány, akkor jó helyen van. Van benne némi Type O’ Negative (Don’t Chase The Dead), némi Lou Reed (Paint You With My Love), egy kis Royal Blood (Keep My Head Together), de mégis minden marad „mansonos”, csak éppen most sokkal kifinomultabb sötét, lassabb, megfontoltabb, érettebb. Az viszont fura, hogy már lemezen is hallatszik, mennyire kezd elfogyni az énekhangja, mondjuk azért még nagy bajok sincsenek. Akkor sem, ha valaki ennyi idő után még ilyen lemezeket képes csinálni. Mostantól megint kicsit jobban hiszek annak, aki azt mondja, remekművet írt. Hátha.

Hurts – Faith

Mindenki megnyugodhat, aki rühellte a legutóbbi Hurts-lemezt, a csávók most kicsit visszatértek a sötétebb verziójukhoz, ami még mindig jobban áll nekik, lehet, hogy feneket rázni nem annyira lehet majd a Faith-re, viszont nem is mindig kell. Na ez mondjuk nem azt jelenti, hogy Theoék visszahúztak volna az első, egyébként remek lemezük borongósságához, még mindig kísérleteznek, de ez a kísérlet most egy-két fokkal jobban sikerült, mint általában.

A Faith-en ugyanis van minden, mint a búcsúban, sima pop, mint a lemezt nyitó Voices, de aztán elmerészkednek a Depeche Mode-ig is a Sufferben, ami annyira DM, hogy az ember szinte Dave Gahan hangján hallja. De nehéz lenne letagadni például, hogy rengeteg Timbalandet hallgattak, mivel ott a teljesen meglepő Fractured, ami Justin Timberlake-nek is becsületére válna, aztán mintha megijednének, hogy rendesen meghúzták a macska bajszát, gyorsan bedobnak egy abszolút konvencionális slágerparádét a Slave To Your Love/All I Have To Give/Liar kombóval. Majd hopp, hát Imagine Dragonst is sokat hallgattak ezek a srácok, itt a Somebody, aztán na tessék, már megint bekacsint a Justin Timberlake a Numbbal.

Kicsit olyan ez a lemez egyébként, mintha nagyon tele lenne a tökük a stílusukkal, de amit meg akartak tenni, az túl sok lett volna néhány rajongónak, szóval elcseppentettek ide-oda pár meglepő tracket, de úgy, hogy utána mindent vivő „hagyományos” slágerek jöjjenek. A Numb után egyből ott a Redemption, a White Horses, majd a coldplayes Darkest Hour, aztán már megint csak arra emlékszel, hogy voltak itt nagyívű slágerek, de közben akadt egy-két dolog, amitől furán feszengtél, mégsem esett rosszul. Ha ez volt a cél, akkor maximálisan bejött a terv. Csak lemezként egyben kicsit furcsa a Faith. Mindenesetre fényévekkel jobb, mint a 2017-es ultrapopos Desire.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés