Royal Blood – Typhoons

Borzasztó nehéz dolga volt a Royal Bloodnak. Két remek lemez után a harmadikba sokan belebuknak, hiszen a harmadik lemez nem egyszerű műfaj, vagy unalmassá válsz vele, ha elfogy a szufla, vagy kipróbálsz valami újat, és a rajongók elkezdik húzni a szájukat, de az biztos, hogy valami olyat kell művelni vele, amitől az ember felkapja a fejét. A Royal Blood úgy döntött, hogy legyen tánc, legyenek ütős, de ékegyszerűségű dobalapok, poposabb, de mégis egyértelműen „royal bloodos” ének- és gitártémák, csak éppen költözzön az egész a diszkóba, robbanjon a tánctér, vagy a fesztiválszínpad, ha majd lesz olyan.

A Typhoons nem azt mutatja, hogy kifáradt volna a Royal Blood, de biztosan kiborít majd jónéhány rajongót, mert hát mi ezek a szintihangok itt-ott, mi ez az egyre kevésbé kócos hangzás, mindenki másnak viszont egy olyan slágerparádé ez, amin a nagy sláger nem is feltétlenül az együtt éneklős stadionhimnusz (mondjuk a kicsit daftpunkos Oblivion vagy a Trouble’s Coming), hanem a mocskosabb Boilermaker, és amin olyan egyértelmű a french electronica hatása, hogy a Justice is leül jegyzetelni az olyan dalok hallatán, mint a Mad Visions. Biztos, hogy a 38 percének nagy részét szanaszét fogják majd pörgetni mindenféle bulikban. Már ha lesznek valamikor…

London Grammar – Californian Soil

Akármit is csináljon a London Grammar, ha Hannah Reid hangja megszólal, akkor az ember nem tud nem odafigyelni. Ezért nem tudott sohasem háttérzenévé válni egyetlen daluk sem, ott van bennük az az irdatlan módon magával ragadó, egészen más dimenzióból szóló hang, ami a remek dalokkal együtt csodákat képes művelni. És ez akkor is így van, ha a London Grammar poposabb, mint valaha. Azért is jó, hogy így történt, mert legalább bemutatja, hogy a pop nem szitokszó, hanem nagyon is jó tud lenni, ha jól csinálják.

Nem arról van szó, hogy a zenekar ne lett volna jó barátja a popnak eddig is, de ennyire még sosem volt, és hála istennek nem a könnyebb utat választották, nincsenek sztárproducerek, nincsenek nagy featuringek, de vannak nagy slágerek, olyanok, mint a Baby It’s You, a Lose Your Head vagy a How Does It Feel. A Californian Soil nagyon nyári lemez, de inkább azoké, akik kellő melankóliával közelítenek a kánikulához, akik véget nem érő autókázásra indulnának a címadó dalra. Közben pedig ott a How Does It Feel, aminek Paul Woolford remixe simán lehet bulirobbantó sláger a DJ szettekben. Szép lemez a Californian Soil. Egy keserédes nyár tökéletes filmzenéje.