Igen, az 1993 végén bemutatott, néhány hónappal később 7 Oscar-díjat nyert, monumentális alkotásról alighanem mindent leírtak már, s az úgy is helyes, ha megteszik még párszor. Amíg lesznek emberek, akik elolvassák. Akik megnézik a Schindler listáját.

Igen, a Schindler listája egyértelműen Spielberg vizsgafilmje is. Amellett, hogy származása okán érintett volt, s saját bevallása szerint is gyötörte a lelkiismeret-furdalás, hogy vallását sosem élte meg igazán, a becsvágy is tolta Thomas Keneally regényének megfilmesítése felé. A Cápa, a Harmadik típusú találkozások az E. T., az Indiana Jones-filmek rendezője ekkor túl volt már néhány „komolyabb” filmen, amelyeket nem éppen úgy fogadták, ahogy ő szerette volna. Mert igen, volt olyan időszak, amikor Hollywood szemében Spielberg nem számított „komoly” rendezőnek. S mi volt ennek a mércéje? Persze, az Oscar-díj, mi más? Arrafelé csak az aranyszobor vakító csillogásából értenek sokszor. Ilyenek ők, nincs mit ezzel csinálni. Még egy olyan, korszakos zseni is, mint Spielberg, ilyen.

Igen, mindez kellett ahhoz, hogy a Schindler listája elkészülhessen. Kellett a gyarlóság. Kellett hozzá, hogy az 1200 zsidó életét megmentő üzletember, Oscar Schindler története egyben a holokausztot összefoglaló történelemóra is legyen, s a széles tömegeket megérintő eposz fekete-fehérben, s 195 percben tegye mindezt. Hogy eredeti helyszíneken is dolgozzanak, hogy a Jurassic Park utómunkálataival küszködő Spielberg és a stáb legnagyobb része kicsit belehaljon a forgatásba. S kellett hozzá John Williams fájdalmasan szép zenéje. Kellett Liam Neeson nézése a cigifüstben. Ralph Fiennes hájas felsőteste az erkélyen. Ben Kinsley kikerekedett szemei a szemüveg alatt. Kellett a piros ruhás kislány. Kellett az, ami miatt nem mindenki kedveli a Schindler listáját.

Igen, ahogy írtam fentebb, Spielberg nagy mesélő – nekem egyébként a legnagyobb hollywoodi mesélő, mi több, életem tán legfontosabb mesélője. Fáradtan is az, ma is az. A Schindler listájával nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy nem tagadja meg önmagát, s elmeséli az holokausztot. Igen, hiába a monokróm nyersanyag, a nem éppen nézőbarát játékidő, Spielberg ugyanúgy mesél, ugyanolyan erővel, ugyanolyan hollywoodi módon, mint ahogy a fehér cápáról, a földönkívüliekről, a kalandozó régészprofesszorról mesélt – és ahogy a dinoszauruszokról. Spielberg merészel önazonos lenni, s a lehető legnagyobb odafigyeléssel, összetett ambícióktól hajtva teszi ezt. Igen, Spielberg és egészen kivételesen csodálatos operatőre-harcostársa, Janusz Kamiński ábrázolják a holokausztot. Náluk nincsenek arctalan áldozatok, kinézünk magunknak egy statiszta-arcot, s nem eresztjük többet. Náluk van a borzalomnak eleje, közepe – s vége is. Igen, Spielberg, ahogy a legnagyobb mesélők sokszor szokták: hazudik. Ezt kár is lenne tagadni.

Nem a tényekről hazudik. Arról hazudik, hogy nem lesz ilyen többet. Hogy a holokauszt feldolgozható. Hogy van bennünk annyi, hogy tanulunk belőle. Hogy népirtás csak az ördög műve, s nem a miénk.

Nem szégyellem bevallani: nekem szükségem van erre a hazugságra. Ezért lehet az is, hogy bár mindig megtapos, s napokra elintéz, sokszor visszatérek ehhez a filmhez, a bemutató óta számtalanszor végigültem már. Mindig visszahúz. Mintha tartoznék azzal valakiknek, hogy újra és újra megnézzem. Biztosan tartozom is.

Nekem szükségem van a Schindler listája hazugságára. És engedtessék meg nekem, hogy azt gondoljam: valamennyire mindenkinek szüksége van erre, aki embernek érzi magát.