A dokumentumfilmes Jennifer Fox felnőttként szembesült azzal, hogy kimaradt neki az első szerelem, mert amit annak hitt, valami egészen más volt. Valami igazán borzasztó. A történet című, az HBO GO-n elérhető, az idei Sundance fesztiválon vetített játékfilm nem csak főszereplőjét szembesíti a múlttal, hanem nézőjét is ráébreszti arra, hogy a pedofília még annál is veszélyesebb szörnyeteg, mint aminek általában hisszük.
A film írója-rendezője tehát önnön sorsát dolgozta át mozgóképpé, saját magát pedig Laura Dernnel játszatta el – aki egyébként is képes árnyalt, meggyőző alakításokra, ám most különösen kitett magáért. Rizikós alkotás A történet, számos ponton elcsúszhatott volna. Nem csúszkál. A nyakad köré fonódik, s egy idő után már tényleg nem enged levegőt venni.
A főhős visszaemlékezik gyerekkorára – hány ilyen keretes szerkezetű coming-of-age filmet ismerünk, s itt is úgy indulunk neki az időutazásnak, mintha a 13 éves Jennifer (Isabelle Nélisse) legszebb nyarát láthatnánk. Hetvenes évek, szép emberek, szép lovarda, csupa izgalom, csupa remény és lehetőség. Fox úgy érzi, így is élte meg az időszakot, amelyet két csinos és okos ember (Elizabeth Debicki és Jason Ritter) bűvkörében töltött. Ám mikor édesanyja (Ellen Burstyn) megtalálja régi naplóit és leveleit, kénytelen újra felidézni azt az időszakot, s nyomozni valami olyan után, amire elvileg emlékszik. De nem úgy, ahogy kellene. Úgy, ahogy igazából, arra, ami valójában történt.
Tud az nagyon művi lenni, amikor a főszereplő a saját emlékeiben sétál, s akár saját magát kérdezgeti a dolgokról, arról, hogy is volt az régen. Fox azonban abszolút a helyén és jól használja ezt a költői hatásra is képes fogást, azt, ahogy magától, s sztorijának szereplőitől kérdez, a valóságban, vagy éppen csak a képzeletében. Lépésről lépésre, kérdésről kérdésre, felfedezésről felfedezésre leplezi le saját életét – közben pedig a film hangvétele is változik, egyre nyomasztóbbá, szomorúbbá válik, hogy a végére valóban ott álljunk mi is a tények előtt, s kénytelenek legyünk azzal szembesülni, hogy nem, ezek a felfoghatatlan történetek sokszor nem úgy zajlanak, mint egy thrillerben – legalábbis nem csak úgy, hogy jön a ránézésre is pedofil rém, s becsalogatja a gyereket az erdőbe.
Nem mindig van olyan, hogy pedofil rém. S egy kisgyerek még képtelen az oknyomozásra. Jennifer is képtelen volt, ő két csodálatos embert látott, akiket nem is akart másképp látni később sem – szeretetet és szerelmet érzett, ám végül csak rá kellett ébresztenie magát arra is, hogy legbelül minden makacsul olyan, mint amilyen valójában. De ha nem akarsz ránézni, nem is láthatod meg. A történet tényleg az a mozi, amely nem ítélkezik, s mindenkit megpróbál megérteni valamennyire. Torzítani, hazudni azonban nem hajlandó.
Mert van, amit nem lehet megérteni. Van, ami felfoghatatlan. De feldolgozni muszáj. Ezért kiváló ez a film, mert ezt kimondja. S szerintem sokaknak segíthet is kimondani, elmesélni majd a saját történetüket. Hogy ne bujkálhassanak, s rombolhassanak a lelkekben tovább.