Nehéz eldönteni, hogy a kétségtelenül szépen öregedő Harrison Fordot sajnáljuk, mert egy érzékelőkkel telepakolt embert kellett simogatnia a forgatáson, vagy inkább gondoljuk azt, hogy magára vessen, s legyen boldog a gázsival? A vadon hívó szava. Kritika.
Baromi szomorú egyébként, hogy Chris Sanders (Lilo & Stitch – A csillagkutya, Így neveld a sárkányodat, Croodék) Jack London-adaptációja valódi állatokkal teljesen szerethető, olykor-olykor még igazi drámai erővel is bíró kalandfilm is lehetett volna – mert nincs rosszul megrendezve. Bár eléggé szürreális elképzelni erről a moziról, hogy „milyen lett volna, ha”, hiszen a Foxnál nyilván nem véletlenül bízták a munkálatokat egy animációs rendezőre. Elvégre, A vadon hívó szavában a táj jelentős része, és szinte az összes állatszereplő a digitális térben született, s renderelés után úgy került fel a nagyvászonra.
Csak hát, elvileg egy élőszereplős, klasszikus alaszkai történetről van szó, aminek ebben a formájában az a legnagyobb csapdája, hogy amit kutyafőszereplőjéről London leírt a regényében, itt „gond nélkül” meg lehetett valósítani: mármint nem kellett azzal „szórakozni”, hogyan instruáljanak állatokat a kamera előtt, hogy aztán azok az érzelmek jelenjenek meg rajtuk, amelyek prózával, a szavak erejével gond nélkül érzékeltethetőek.
Buck-ot, az egykori elkényeztetett, 19. századvégi blökit úgy kezelte Sanders és csapata, mintha valóban animációs filmben szerepelne: ha szomorú a pofija, nagyon szomorú a pofija, ha vidám, szinte megszólal – bár ez utóbbi szerencsére végül nem történik meg, viszont ahhoz túlságosan „tehetségesen” játszik a CGI-kutya, hogy egy pillanatra is elhiggyük: nem a technika, hanem a természet gyermekét bámuljuk a szélesvásznon.
Ezért van az is, hogy ugyan dramaturgiailag valóban tisztességesen gondozott A vadon hívó szava, s még azt se túlzás állítani, hogy ideális esetben méltó is lehetne Jack London művének szellemiségéhez, de mivel a jelenetek 98%-ban Buck-ot láthatjuk, ahogy videójáték-figuraként fut, küzd, barátkozik, s embertől emberig kutatja saját igazi sorsát, lehetetlen azonosulni vele, s a történet üzenetével. Egy szó, mint száz: nincs varázslat, csak digitális lábnyom, amelyet még a legodaadóbb (ember)színészi játék is képtelen felülírni.
Alapvetően tényleg nagyon szomorú film ez, csak nem úgy, ahogy kéne – egyedül az vigasztalhat minket, hogy a sajnos rendkívül sikeres, fotórealisztikus Az oroszlánkirály, és a hála az égnek óriásit hasalt Macskák után már nem kapunk olyan sok ilyesfajta ostoba és tiszteletlen hollywoodi próbálkozást – talán ez is csak egy múló trend, amelynek végére a döntnökök megunják a költséges próbálkozást. Reménykedjünk ebben. Mást úgy sem nagyon tehetünk.