Felnőni egyáltalán nem gyerekjáték, és az a tény, hogy végre van egy film, ami egyszerre cukin és depresszíven mutatja be ezt az elkerülhetetlen folyamatot, mazsorett-csoportot, tűzijátékot, pezsgőt és diszkógömböt követel. És hát az is ünneplésre ad okot, hogy a Pixar, a stúdió, mely életművének feszített víztükrű medencéjébe egy rohadt nagy blokktéglaként placcsant a meglepően fostos Verdák 2, majd a közepesen érdektelen Merida, a bátor, ami szerintünk a Mackótestvér eltitkolt harmadik része, egy olyan alapművet tett újra le az asztalra, amire már mindenkinek szüksége volt. De főleg nekik.

A Pixar mindig is híres volt komplex gondolkodásáról, felnőtteknek szóló tartalmairól, ez az a cég, ami kis híján úgy fejezte be a Toy Story 3-at, hogy Woodyék kéz a kézben a halálba mennek, ez az a cég, ami egy rakás felnőttet rávett, hogy patakokban sírjon a Fel! első öt (!) percén. Tudnak hatni az érzelmekre, a gyerekekére, a felnőttekére, teljesen mindegy, kiére, és most készítettek is egy filmet az érzelmekről, ahol az érzelmek arcot kapnak, és hazaküldenek mindenkit gondolkodni kisírt szemmel, egy mosollyal a szája szélén.

Az Agymanók főhőse Riley, egy tini lány, akinek mesés gyermekkora van, de amikor apját San Franciscóba szólítja egy új munka, sokkal zordabb körülményekkel találkozik új lakhelyén. Eközben Riley fejében is hatalmas a buli, hiszen az embereket (sőt, az élőlényeket úgy általában) egy csapat irányítja, név szerint Derű, Bánat, Harag, Majré és Undor. Derű azon van, hogy a lány életét ő dominálja, de néha a többiek is beugranak a képbe, amikor úgy hozza a helyzet. Amikor Derű és Bánat egy baleset során elsodródik, Riley élete teljességgel megváltozik, a két érzésnek pedig vissza kell találnia az irányító-központba, mert boldogság nélkül az élet semmit sem ér. Vagy mégis?

Az Inside Outban az a szép, hogy egyáltalán nem idealizálja a felnövést. Egy olyan folyamatnak mutatja be, amelynek szükségszerűen depresszív vonulatai is vannak, az azonban, ahogy ezt a folyamatot bemutatja, egyszerűen lélegzetelállító és brutálisan kreatív. Pont ezért lehetséges, hogy a kicsik kicsit kiborulnak majd rajta, nem értik, mi ez, miért ennyire borús, és hogy apa miért zokog a film bizonyos pontjain. Azért, mert ő már érti. Ő már tudja, milyen elengedni a gyerekkort, hogy átadja a helyet valami másnak, hogy mit jelent időszakokat lezárni.

Így az Agymanók sokkal inkább felnőtteknek szól, bár gyerekek is élvezhetik, hiszen cuki, szép, látványos, akciódús, csak hát azok a fránya érzések olyan dolgokat művelnek, amik nem őket célozzák meg, hanem kikacsintanak a szülőre, a szülő pedig végtelenül hálás lesz a Pixarnak. Ennél csodálatosabb utazást az emberi elmében talán még csak az Egy csodálatos elme örök ragyogása tudott mutatni, de az Agymanók természetesen más korosztályra is lő.

A gyerek egy aranyos, de néha sötét mesét lát cuki, fejben élő, civakodó lényekről, apuka viszont egy filmet arról, hogy a sokak által feleslegesnek tartott érzések mennyire fontosak tudnak lenni az életünkben. Tökéletes. És isten hozta újra köztünk a Pixart és Pete Docter rendező urat!