Valahol, egy távoli galaxisban létezik egy világ, amelyben a különböző, emberéletre nézve nem káros, nem titkolt nézőpontok nem sértik egymást, a dimenziók sokaságán való elgondolkodás és azok értelmezése az élet egyáltalán nem univerzálisan véghez vihető dekódolását segítik elő. Ez a világ nagyon távol esik a miénktől, ezért történhet meg az, hogy az I.K. 30 valóságos foscunamit indított el a közösségimédia-oldalakon, pedig nem akart Alföldi rosszat, és bár a rockopera harmincadik születésnapjára felújított motívumhalmaz valóban tartalmaz beleköthető pillanatokat, ártani egyáltalán nem akart. Akkor miért is tekint rá a nézők egy része sértésként?

Mert egy ilyen klasszikus, magyar műhöz szentségtörés hozzányúlni. Állítólag. De akkor jobb lett volna, ha ezredszer is lemegy országalapításunk kálváriája ugyanazokban a kosztümökben, a dombon, mert ez kívánja a haza? És mit kíván az agyunk, ami ki van éhezve a kulturális sokszínűségre? Márpedig ki van, még akkor is, ha esetleg nem érzi az ember. Nincs baj azzal, ha valaki eredeti műveket értelmez át, még akkor sem, ha annyira pofátlan változtatásokat eszközöl, mint mondjuk Baz Luhrmann a Rómeó + Júlia című ámokfutásban (hogy a West Side Story-t ne is említsük), amelyek az ortodox rajongók fejében az összes biztosítékot kicsapják. Ettől szép ez a műfaj.

Újraértelmezni nem csak pontosan lehet, de szépen igen, az aktualizált István pedig pontos semmiképp, szép is csak bizonyos értelemben lehet. A király ugyanis a jelenlegi társadalmat kritizálja, nyíltan vállalja, hogy unja a politikát, piros-fehér-zöld inges, bocskais léhűtőkkel érkezik, IK-1983-rendszámú Trabantban hozza elő Nagy Ferót és Varga Miklóst, és még azt sem bánja, ha színészei nem tudnak énekelni.

(Fotó: MTI – Kelemen Zoltán Gergely)

Emlékszem, anno a Mamma Mia mennyire megosztotta a közönséget, hiszen Pierce Brosnan énekstílusa nem állt távol a Megasztár bármelyik korai kiesőjétől, de A nyomorultak Russell Crowe-ja is csak a medve-style kedvelőit hozta lázba. Sajnos nem a Barry White-féle dörmögésről van szó. Olyan szereplők voltak ők, akiket semmi sem indokolt, biztos ők értek rá, ők kérték a legkevesebbet, vagy csak könyörögtek, hogy légyszi', légyszi', hadd legyek benne egy musicalben. De mint színészek, megtették, amit kellett, csakis ez, és semmi más nem szolgáltathat ésszerű magyarázatot a jelenlétükre.

Az I.K. 30 bizonyos szereplőit sem indokolja semmi, van, aki énekelni egyáltalán nem tud, színészkedni pedig lehet, hogy nem akar, és ez bizony egy musical szempontjából bajos. Sajnos mindenki fülében ott vannak az eredeti hangok, amikkel nem lehet nagyon versenyezni, és nem is érdemes, elvonatkoztatni tőlük viszont – egy ilyen klasszikus esetében – lehetetlen. Ebből a nézőpontból érthető a felháborodás, hiszen énekesi minőséget elvár a néző egy ilyen mű esetében. De ha nem ezek a színészek játszották volna a szerepeket, akkor kik?

Stohl szinte felrobban az indulataiba lassan beleőrülő Koppány szerepében, a punkká avanzsált Novák Péter rövidke jelenéseivel lazán ellopja a show-t, Tompos Kátya csodaszépen hozza Rékát, Feke Pál azonban valami furcsa oknál fogva tökéletes énekhangja mellé nem nyújt semmit. Sőt, később már csak egy félszemű kalóz komplett színészi eszköztárával hajlandó játszani, amit nem tudjuk, mi indokol, de ha a mű utolsó negyedében látható arckifejezésével hanyagul felcsapna egy szemfedőt és egy kalapot, lazán indíthatná a SpongyaBob bármelyik epizódját.

(Fotó: MTI – Kelemen Zoltán Gergely)

Öltönyös szereplők, nagyestélyis hölgyek, kommandósok és punkok mellett lehet ez az EU-színekben pompázó István ugyanolyan, mint a régi? Nem, de nem is akar az lenni. Elvégre a fenébe is, egy Alföldi-darabról van szó, jó, hogy nem Koppányt hozta ki győztesként a végén! Nála még az is benne volt a pakliban. És mivel harminc év elteltével sokkal aktuálisabb a darab, mint valaha, az áthallások szinte megkövetelik az új nézőpont bemutatását. Hogy ez mennyire szórakoztató, az már más kérdés, de felháborodni maximum akkor lehet rajta, ha az egyik negatív karakterben magára ismer az ember, vagy ha tökéletesre pallérozott énekhangokat és itt-ott erősebb színészi jelenlétet várt – teljes joggal.

De emiatt siránkozni nem szabad. Miért is ne lehetett volna hozzányúlni egy klasszikus magyar műhöz ilyen módon? Csorbítaná ez a régi érdemeit? Nem arról van szó, hogy mostantól ez az új István, a király, innentől kezdve ezt kell néznünk életünk végéig, az egyetemi rockbulikban csak a 2013-as Szállj fel szabad madár szólhat, ha fene fenét eszik is. Csak egy értelmezés, valami új, valami más, amitől sokszor illik megijedni, mert milyen már az. De senkire sem vonatkozik kötelező érvénnyel. Ha az 1983-as verziót szeretted, nézd nyugodtan továbbra is, semmi nem akadályoz meg benne.

Ha tetszett az új, akkor kapd el az összesen még két alkalom egyikén az Arénában (augusztus 30–31.), aztán sohasem látod többet. Ilyen egyszerű. Csodálkozz rá, hogy lehet ezt így is. Nem is jó, nem is rossz. Persze ez is csak egy nézőpont, ami senkit sem akar megsérteni, mégis meg fog pár embert. A nézőpontok itt, a rácson belül már csak ilyenek.

(Főkép: MTI – Kelemen Zoltán Gergely)