Igazából Stephen King nem is szerette volna, ha a film visszatér a régi filmből ismert jó öreg hotelbe, de Mike Flanagan rendező ezt másképp gondolta. Igazából nem is feltétlenül döntött jól, de valljuk be, valahol mindannyian csalódottak lettünk volna, ha legalább egy ember nem rohangál fejvesztve mindenféle lények között a régi épület tökéletesen rekonstruált falai között. Az Álom doktor viszont nem egy utánérzés, ennél jóval többet tud, többet is akar, másképp vezeti a cselekményét, és jó okkal teszi. Egyáltalán nem akar ugyanis olyan lenni, mint Kubrick filmje. Legalábbis egy darabig.

A Doctor Sleep a már felnőtt Dan Torrance (Ewan McGregor) sztoriját viszi tovább, akinek rendesen megreccsent az élete, alkoholista, de a képességei még mindig működnek. Az élete egy teljes csőd, de aztán egyszer csak úgy dönt, hogy új életet kezd egy új városban, ahol befogadják, és szeretik. Egyszer azonban telepatikus úton kapcsolatot teremt egy kislánnyal, Abrával (Kyliegh Curran), aki szintén ragyog, ráadásul sokkal erősebbek a képességei bárkinél.

Közben valami egészen más: egy halhatatlannak tűnő gyilkos szekta szedi az áldozatait, amelynek vezetője, Kalapos Rose (Rebecca Ferguson) a ragyogás képességével rendelkező gyerekek „páráját”, valójában inkább a lelkét szipolyozza ki kedves barátaival, ezzel pedig rettentően lassan öregednek, ha kardjaik lennének, és szeretnék a Queent, akkor folytatódhatna a Hegylakó-széria. Rose egyszerre félelmetes és szexi vezető, aki bővíteni is akarja a csapatát, de enni is, és mivel egyre kevesebb a ragyogás a világban, a csapat éhezik. Dan és Abra összeverődik, hogy leszámoljon a bandával, ehhez pedig elég fura eszközökhöz kell folyamodniuk.

Aki olvasta Stephen King könyvét, az nem volt túlzottan elájulva a Ragyogás folytatásától, ezért is volt necces vállalkozás filmre vinni, pláne, hogy a film általában rosszabbul sikerül az alapjául szolgáló könyvnél. Itt most viszont nem ez a helyzet. A moziváltozat sokkal jobban működik, amiben nagy szerepe van Ewan McGregornak és Rebecca Fergusonnak, de Mike Flanagannek is, aki most már abszolút megbízható horrorrendezőként van elkönyvelve, még akkor is, ha az Álom doktor nem éppen horrorfilm.

És pont ezért okozhat csalódást nagyon sok nézőnek. Ez ugyanis egy természetfeletti thriller, amiben több a drámai vonal, mint a horror, ráadásul rettenetesen hosszú, az idősebb Dan kalandjait 150 percen keresztül követi a film, ami nem kevés, de mégsem tűnik elvesztegetett időnek ez a két és fél óra. A lényeg nem az ijesztgetés, hanem Dan útja, aki megpróbál kötelességtudó és tiszta maradni, de a nyakába szakad a rettenet, közben összeomlik körülötte a világ. McGregor régen volt már ennyire jó filmben, abszolút jó ötlet volt rábízni a főszerepet, de persze ahhoz, hogy jó legyen, kellett Flanagan is, aki nagyjából az utolsó mellékszereplőből is kihozta a maximumot, mint ahogy King regényét is jobbá tette a vásznon.

Ettől függetlenül valahogy mégis hiányérzete van az embernek, és nem a horrorvonal kispadra ültetése miatt. Maga a sztori viszonylag elég vékonyka egy ilyen hosszú filmhez, és az ember ebbe csak akkor gondol bele, amikor már a stáblista után hazafelé tart. Ráadásul a film furcsa módon eléggé érdekes tempót és hangulatot vált, amikor megjelenik újra a Panoráma Hotel, és teljesen egyedi hangvétele után egyszer csak megint Kubrick-filmet akar játszani.

Flanagan viszont még ott is inkább a saját hangulatait hozza, főként azokat, amik a The Haunting of Hill House-ban hozták ránk a frászt, de mégis, valahogy nagyon kilóg a lóláb, és bár mindezzel együtt szépen zárja le a történetet, máris arról beszélt, hogy az Álom doktor folytatása előkészületi fázisban van. Csak hát minek. Egyszer bőven elég volt látni, mi történt a Ragyogás után, és bár sokkal közelebb áll Stephen King írásaihoz a film hangulata az átlagosnál, nincs értelme megint visszamenni a karakterekkel a pokolba. Bár valószínűleg a felnőtt Abra tudna még mutatni ezt-azt.