Hamarosan érkezik Antal Nimród Viszkis-filmje, közben az Európa Kiadó tisztességesen újrafordíttatta Julian Rubinstein amerikai újságírónak az Ambrus Attila történetéről írt könyvet. Mindez jó apropónak tűnt, hogy leüljünk beszélgetni Attilával.
A könyv és a film mellett szóba került az okostelefonok világa, a meg nem lévő jogdíjak, és az is kiderült, hogy a kilencvenes évek válságos éveit bankrablásokkal áthidaló Viszkis koránt sem látja olyan borúsan a helyzetet, ahogy szokás. Egy kérdésre viszont nem válaszolt.
P: - Mennyire van jelen az életedben a Viszkis, az egykori bűnöző éned?
AA: - Ez az életem része, nem vagyok rá büszke, ha rajtam múlt volna, inkább olimpiai bajnok lennék. Ez egy kis ország, ahol kaptam egy skatulyát, és ezzel együtt kell élnem. Most, hogy kijön a film, az is nyilván rá fog erre erősíteni. Ennek ellenére én lezártam a múltam, és megyek előre, civil keramikusként élem a mindennapjaimat. Januárban lesz hatodik éve, hogy kiszabadultam. Okultam a múltamból, és bízom benne, hogy mások számára is tanulságos a történetem. Az én életem egy nyitott könyv, sajnos belementem ebbe a bazári majom szerepbe. Viszont, ha tudnék valami pozitív példát hozni azzal, hogy teljesen vissza tudtam illeszkedni a társadalomba, az jó lenne.
Ezt úgy hívják ugye, hogy reintegráció. Ezt a magyar hatóságok nem ismerik, legalábbis nincs meg a gyakorlati háttere. Amikor én kijöttem, a pártfogóm annyit tudott segíteni, hogy megmondta a hajléktalanszállók címét. A pártfogói felügyelet is egy humbuk tulajdonképpen. De nem az emberekkel van a baj, nem a pártfogókkal, hanem a mozgásterük annyira beszűkült, hogy nagyon kevés embernek tudnak érdemben segíteni. Én szerencsés voltam, engem nem csesztettek, havonta bementem megkérdezték, hogy követtem-e el bűncselekményt. Tudod ez is egy morbid dolog. Ha elkövetek bűncselekményt, akkor egy: nem megyek be, kettő meg hogy nem mondom el. Nyilván volt egy jogi formula, aminek nekik eleget kellett tenniük.
P: - Hogy látod most Magyarország helyzetét? Amikor a rablásaid történtek, egy politikai fordulat utáni nehéz időszak volt, ahogy a mostanit is elég sokan annak tartják.
AA: - Menj ki Ázsiába! Én már nem is értem a magyar és a kelet-európai embereket. Folyamatosan rováznak, mindenki sír, hogy ez a baj, az a baj, amaz a baj. Én most letoltam 5000 kilométert több ázsiai országban. Gazdag turistaként nyilván nem látszik annyira, amibe nekem volt szerencsém belelátni. Én úgy gondolom, hogy itt nincs akkora nagy baj. Problémák mindenhol vannak, de nálunk sokkal rosszabb helyzetben vannak egész földrészek.
P: - Az interjúra késve érkezve mondtad, hogy a GPS babrált ki veled, amúgy nem szoktál késni. Milyen volt a börtön után az okostelefonos világba visszatérni?
AA: - Nekem olyan telefonom van, ami bírja az agyagozást, leejthetem. Most viszont a feleségemtől kaptam egy okostelefont. Pedig mindig azzal szoktam haknizni, hogy a hülyéknek kell az okostelefon, én magamtól is odatalálok. Ráadásul most a másik autóban maradt a hagyományos térképem. Egy másik példa. Amikor szabadultam, akkor egy barátomhoz kerültem, csörgött a telefonja, és nem tudtam felvenni, de a tévét sem tudtam bekapcsolni, hogy megnézzem a híreket reggel. Ilyen szinten ment el mellettem a technika. Aztán egyszer csak besokalltam, és azt mondtam, én úgy tiltakozok a modern világ ellen, hogy nem vagyok hajlandó a Facebookkal és hasonlókkal foglalkozni, van egy alkalmazott és van a feleségem, aki ezeket kezeli. Vagy a műhelyben vagyok, vagy válaszolok a többezer üzenetre, meg a rendelésekre. Számomra a termelés és ez együtt nem megy együtt.
P: - Szereted a munkád?
AA: - Vannak részei amiket szeretek, vannak, amiket utálok. De a megélhetésemhez szükséges, hogy olyan munkafolyamatokat is megcsináljak, amiket nem szeretek. Nem mondhatom, hogy arról szól az életem, hogy azt csinálom, amit szeretek. Egyelőre ott tartok, hogy a piacra kell dolgoznom, nem tehetem meg, hogy válogassak. Azonban, ha a vásárlók igényeit ki tudom elégíteni, és így ki tudom fizetni a csekkeket, akkor azt mondom, hogy boldog ember vagyok.
Attila egyszerre tűnik spontán és vérprofi interjú-alanynak. Amikor először hívtam telefonon azzal vette fel, hogy “Tessék, újpesti plébánia!” Az interjú alatt is folyamatosan röpködnek az apró szellemeskedések: “A pénztárcádra vigyázz!” Közben pedig minden kérdésre megvan az átgondolt válasza. Más nem az, hogy bizonyos dolgokkal nem kíván foglalkozni, mint például az egyik volt tettestársa, Orbán Gábor esete, aki jelenleg is körözés alatt áll.
P: - Ha szabad ilyet kérdezni, a Viszkis név mennyire fizet jól?
AA: - Mindig megkérdezik ezt. A filmben kaptam egy kis szerepet és tanácsadóként is közreműködtem, ezen keresztül kaptam egy jelképes összeget. Tudni kell, hogy ez nem az Egyesült Államok. Kettő: van egy jogszabály, miszerint én nem kaphatok könyvek és egyebek után pénzt. A Rubinstein-könyv esetében pedig pénz helyett kértem néhány tucat könyvet cserébe azért, hogy odaadtam a sztorimat. Viszont igazából nem nagyon volt választásom, ha nem megyek bele az újrakiadásba, ők akkor is kiadják. Emellett azt gondoltam, hogy ez segíthet abban, hogy hárommal több szilkét vagy kispoharat el tudjak adni. Ez reklám tulajdonképpen.
P: - Láttad már Antal Nimród rólad készült filmjét?
AA: - Láttam.
P: - És hogy tetszett?
AA: - Tudod ez olyan, mint amikor a cigány dicséri a lovát. De mindegy is, hogy én vagy a Nimród mit mondunk. Egyetlen kritérium van: a néző, a nézőszám. Ők a mérvadók. Általában a gengszerfilmeket szeretik az emberek. Teszem azt, Teller Edéről is lehetne film, aki korszakalkotó dolgokat vitt véghez, de a bűn valamiért jobban érdekli az embereket.
P: - Azt lehet tudni, hogy milyen szerepben tűnsz fel a filmben?
AA: - A szerepemről most nem szeretnék beszélni.
P: - Milyen érzés volt, amikor tudatosult benned, hogy a történeted elkezdett többet jelenteni, mint egy sima bankrablássorozat?
AA: - Én csak arra figyeltem, hogy engem ne kapjanak el, sem politikát, sem ideológiát nem kerestem. Egyszerűen jól akartam élni. Mindig azt mondtam a bűntársamnak, hogy mi addig vagyunk sikeresek, amíg nem kapnak el. Onnantól, hogy kiborul a bili, az már a lúzer kategória. Hiába arcoskodok, hogy kiraboltam mittudomén harminc bankot, ha egyszer elkapnak és kapok tizenvalahány évet. Onnan már nem egy sikertörténet. Az, hogy úgy alakultak a dolgok, hogy a bankok csináltak, amit csináltak, az nem rajtam állt. Nincs igazi minta, nincs hiteles arc az országban, nincs akire az emberek felnézhetnek. Nem vagyok emiatt szomorú, de azért az régen rossz, hogy az embereknek én vagyok a példaképe.
P: - Igen, Julian Rubinstein könyvének is ez a legfontosabb állítása, miszerint a te népszerűséged annak a kornak a látlelete is egyúttal.
AA: - Julian egy jó író, érdekes látásmóddal próbálta a magyar állapotokat bemutatni. Úgy gondolom, hogy az egyik legkomolyabb könyv a rendszerváltásról és az utána jövő időkről. Az én ügyem, a főszál mellett jó néhány másik esetet is felhoz, ami a kilencvenes évek problematikájához hozzátartozott. A Tocsik-ügy, a Princz-ügy, ahol milliárdok tűntek el, és ilyen tekintetben nem volt konzekvencia. Julien ügyes újságíróként próbálta érzékeltetni, hogy itt van egy kettős mérce. Ha bizonyos összeg felett tüntetsz el pénzt, akkor békén hagynak. Úgy gondolom, hogy összességében ezért lehetek én most itt, ezért készülhetett el a film, mert ez egy valós probléma.
P: - Bankban milyen sűrűn fordulsz meg?
AA: - Mióta szabadultam, kétszer voltam bankban. Mind a kétszer lefagyott a rendszer. Valószínű, hogy rossz az aurám, és ezt most viccen kívül mondom.
P: - Végül a legfontosabb kérdés: iszol még viszkit?
AA: - Persze, hagyománytisztelő vagyok.
Fotók: Tóth István