Aligha lehet fújni a Sony-ra, hogy 352 milliós összbevétel után készítettek egy folytatást a mérges madaraknak – a Disney, a Pixar (akik ugye tudjuk, hova tartoznak) és az Illumination ellenszelében meg kell becsülni a szolidabb animációs sikert is. De ötletük, na, az most sem volt elegendő. Kritika.
Az Angry Birds ugye mobiljáték, történetét tekintve finoman szólva sem rétegezett – erről nem tehet senki, ilyenre van kitalálva, ilyenre van megcsinálva, s működik is tisztességesen. De azt nem is kellene itt külön hangsúlyozni, hogy a film mennyire másik műfaj. Oda kell valami, hogy több lehessen belőle mozgó merchandisingnál. Kellene. De nem feltétlenül muszáj. Az első rész rendezői, Clay Kaytis és Fergal Reilly nem is kínlódtak „feleslegesen”, s az Angry Birds 2-vel megbízott Thurop Van Orman se hajtotta a halálba a csapatot. Elvégezték a bérmunkát, aztán kész.
Aminek a végeredménye az lett, hogy a folytatás ugyanúgy fárasztó klisékből épül fel, mint az előzmény: ott Piros, a lúzer szárnyas védte meg a Madárszigetet a disznóktól, itt meg a két népnek össze kell fognia, mert feltűnik egy új, jeges földrész, amelynek ura (úrnője, bocs, spoiler), mindenki biztonságát veszélyezteti.
Ennyi. De nem is lenne ezzel komoly baj, ha közben, mondjuk, vicces lenne, amit látunk, s nem csak elvárhatóan minőségi – mármint, az animáció. Az Angry Birds 2-ben ugyanis egyetlen olyan pillanat sincs, ami ne lenne unalmas, erőltetett, de legjobb esetben is csak elviselhető. Ormanék előszedték a jól bevált receptet: ha már végképp nem tudsz mit csinálni, használj heist-közhelyeket, toborozz csapatot, bújtasd a figurákat idióta jelmezbe, majd próbáld meg megnevettetni a közönséget azzal, ahogy a cuki karakterek seggre esnek, esetleg nagyra meresztett szemmel grimaszolnak. Vagy táncolnak, és aztán esnek seggre.
Ebben pedig az a szemétség, hogy az ilyen olcsó szellemeskedések természetesen működnek egy bizonyos korcsoportnál – és erről határozottan nem az a bizonyos korcsoport tehet. Mi is kacagtunk anno mindenen, ami kicsit is mókásnak tűnt egy rajzfilmben, s ez így is van rendjén. Itt jön a képbe az alkotó felelőssége, akinek nem szabadna beérnie ezzel az átlátszó biztonsági játékkal, mert hát szórakoztatóipari felelősség is van a világon (ha-ha-ha). Azt meg egyszerűen nem akarom elhinni, hogy egy kis pluszmunkával nem találtak volna a Sony-nál olyan embereket, akik ki tudnak találni valamit, amitől az Angry Birds 2. legalább egy picivel élvezhetőbbé válik 10 év felett is.
De hát nem jött össze, vagy nem is próbálkoztak, úgyhogy a nagyobbaknak nem marad más, mint az, hogy a vászon helyett a mellettük ülő srácok ragyogó arcát nézzék, akik bizony sokkal jobb filmet látnak annál, mint amivel megtisztelik őket a szakmunkások.
És ez rájuk nézve kicsit sem kínos. Nem rájuk nézve kínos.