Nikita, Jeanne d’Arc, az Adéle és a múmiák rejtélye és Lucy után ismét női név foglal magának címet a bessoni életműben, no de ez a filmográfia már ugye messze nem arra a lapra tartozik, ahol még komolyan lehetett venni a francia filmest. Ezt lassan már nem is kéne hangsúlyozni. Legfeljebb akkor lenne érdemes elővenni a témát, ha A nagy kékség, a Leon, a profi és Az ötödik elem rendezője megint olyan komolyan venné a szakmáját, mint amennyire évtizedekkel ezelőtt fontos volt számára, hogy a mozi igazán érdekes hely legyen, amikor az ő filmjeit vetítik benne.

Mert az Anna ismételten az a film, ami igazából csak egy lemondó legyintést érdemel. Olyasfajtát, amit az olyan teljesítmények szoktak kapni, amelyekről süt, hogy alkotójukat nem különösebben érdekelte, milyen lesz az összhatás – hisz meg van róla győződve, hogy egy ilyen akciófilmet, amiben egy szegény lányból menő bérgyilkos lesz, csukott szemmel is meg tud csinálni. Mert érti a régit, s érti az újat. Mert ő Luc Besson.

Luc Besson még mindig Luc Besson, legalábbis ami az önbizalmát és az anyakönyvi kivonatát illeti, s ha arról van szó, hogy gyönyörű főszereplőjének törött tányérokkal kell szanaszét szabdalnia az ellent, mutat is némi érdeklődést, s az is érezhető, hogy reflektálni szeretne ezáltal (tányérokkal, lövöldözéssel, a női karakterekkel) bizonyos filmekre, s megüzenni, hogy hé, ezeket a gesztusokat én találtam ki, ne tanítsátok apátokat akciófilmet csinálni.

Igen ám, csak hogy ez az apuka (nagytata) már régen nem olyan energikus és ügyes, mint régen, pontosabban nem akar olyan energikus és ügyes lenni – megelégszik azzal, hogy röhejesen leegyszerűsítve felfesti nekünk az orosz valóságot, meg a KGB és az FBI tankönyvszerű kémfilmek paneljeiből összerántott viszonyát. S közben annyiszor, s olyannyira feleslegesen ugrál az idősíkok között, hogy abba még egy sokat tapasztalt időutazónak is belesajdulna a bokája.

Igazából az a fárasztó az Annában, hogy pont akkor, amikor már az ember elengedné a filmet, hogy jó, akkor ez egy ilyen mozi lesz (kínos, erőltetett és pont azért szánalmas is, mert minden kockájában visszaköszön készítőjének rettentő arroganciája), Besson megvillant valamit a tudásából – a már említett, a régi harcostárs, Eric Serra zenéjére megkomponált akciójelenetekkel, vagy azzal, hogy fintorogva tudomásul veszi, hogy ha már olyan színészeket is hívott a produkcióba, mint Helen Mirren, vagy Cillian Murphy, nem ártana legalább pár másodpercre rendesen használni a tudásukat.

És amikor megmutatja, hogy valami még ott van benne a mélyben a régi Luc Bessonból is, csak már nem ad neki enni, na, akkor lesz igazán szomorú az a befogadó, aki még mindig örömmel gondol a rendező egészen egyedi, nagy, esetleg csupán élvezettel nézhető régi filmjeire.

És ettől lesz igazán nézőkínzó élmény az Anna. Nem is feltétlenül csak attól, hogy iszonyú gyenge, teljesen felesleges film.