Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Sarah Polley, akit régen Avonlea apró szőkeségeként ismertük, olyan sztorit rak le az asztalra saját életéből, amiből akár szappanopera is készülhetne.

Polley egészen remek rendezővé és színésszé vált gyerekkora óta, aki ha nem is mindig találja meg a jó projekteket, de legalább törekszik arra, hogy a fősodortól távolabb eső, érdekes mozikba szálljon be, vagy ha nem talál, hát rendez egyet-egyet magának. Legutóbb a Volt egy tánc című filmmel jelentkezett, ami egyáltalán nem sült el rosszul, most azonban valami egészen személyes sztorival állt elő, ami papíron nagyon rosszul is elsülhetett volna, de annyira meglepően jól meséli el családja történetét egy dokumentumfilmben, hogy az néha mintha át is lépne műfajának keretein, ami persze csak illúzió, itt egy vérbeli doksifilmről van szó.

Azért tudjuk magunkat beleélni az Apáim története (Stories We Tell) sztorijába, mert ismerjük a fáma szereplőjét, ráadásul már egészen kicsi korától kezdve. Azt viszont nem tudtuk, hogy Sarah egyszer csak rájött, az a férfi, akit apjának hitt, tulajdonképpen nem az apja. Aki ezek után az Esmeralda főcímzenéjét kezdi dúdolgatni (segítünk Esmeralda, amor, Esmeralda, amor), az nem jó helyen jár, mert Polley ezt az egész kínosnak tűnő helyzetet annyi szeretettel és élettel tölti fel, ami abszolút nincs benne a pakliban egy ilyen koncepciót olvasván.

Sarah Polley mamája egy igazán vidám, az életet nagykanállal faló színésznő volt, aki elfelejtette közölni, hogy viszonya volt egy kollégájával. A nő maga sem tudta, ki a gyermek édesapja, ezért senkinek sem szólt a turpisságról, lánya azonban később ráébredt, hogy valami gond van a családfával, imádott családtagjai nem feltétlenül azok, akiknek hitte őket. De akkor ki lehet az igazi apja? Chef bácsi? Barbrady seriff? A South Park-i Gulya csapata?

A színész-rendezőnő mindenféle tabuktól mentesen meséli el a történteket a népes család tagjainak bevonásával, olyan szórakoztató módon, hogy még én, Besenyő Doksifilmen Bármikor Elalvó Pista, aki vagyok is tágra nyílt szemekkel néztem végig a 108 perces játékidőt, mert ismert arc ide vagy oda, ez egy fantasztikus család története, akik bevállalták azt, hogy mozivásznon mondanak el mindent a legkellemetlenebb családi titokról. Riszpekt nekik, és köszönet Sarah Polleynak, hogy mindezt vászonra vitte, hogy az apja szájába adta a saját szavait, mert ettől lesz az egész megható. Ügyes, bátor munka, kedves Polley család!

8/10

HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.