Hadd meséljek el egy jelenetet az Atlanta Robbing Season alcímű második évadából felütésnek. Fegyveres rendőrök állnak a főszereplő, Earn nagybácsijának háza előtt, aki azzal tartja sakkban a rendőröket, hogy állítása szerint egy óriási aligátor van a lakásban. Közben már mindenki más kijött a házból, de ők sem tudják biztosra mondani, hogy aligátormentes a lakás vagy sem. Aztán egyszer csak kinyílik az ajtó, és elkezd kimászni az óriási állat. Mindenki néz, hogy mi a fasz, vágás, a nagybácsit látjuk futva menekülni a hátsó utcán. Nagyon nehéz amúgy most nem elmondani nyolc hasonlót.

Noha ez csak egy példa a Donald Glover rendező-producer-főszereplő Atlantájából, de szerintem remekül bemutatja azt a játékosságot, ami a sorozatot jellemzi. Az Atlanta laza történetváza egy Earn nevű srác körül forog, aki totál le van égve, próbálja rendbe hozni a párkapcsolatát, közben pedig unokatestvérét, a Paper Boi néven feltörekvő rappert próbálja menedzselni, aki a sikerek ellenére azért a drogdealerkedést is tovább viszi. És ha még mindez nem lenne elég, még a feketéket lépten-nyomon érő előítéletekkel is meg kell küzdenie.

Ez a három szint hol összefonódva, hol eltávolodva, külön-külön is remekül működik. Egyrészt kapunk egy szuper romkomot, egy zenés filmet, ami olyan ügyesen állítja pellengérre az újkori hiphopot, hogy abszolút kívülállóként sem lehet nem nevetni a nyegle kivagyi alakokon, a totál agyatlan szövegeken, meg ahogy Paper Boi szemforgatva gyűlöli az egészet, de próbál belehelyezkedni. Nem véletlen ez se, főhősünk Childish Gambino néven Grammy-díjas rapper.

És akkor ott van az erőszakot sem nélkülöző harmadik vetület, ami ha nem is drótos pontossággal, de kellő érzékletességgel ábrázolja a fekete közösségek létét a társadalmi perifériákon, a pusztán kanapéval és tévével berendezett lélektelen lakásoktól a sztripbárok VIP-zónáin belüli VIP-zónákig. Ezt is olyan metsző és mégis empatikus humorral teszi, hogy talán nem elhamarkodott kijelenteni, hogy az Atlanta az a televíziózásban, mint a Kendrick Lamar-féle To Pimp A Butterfly a zenében vagy Paul Beatty Selloutja az irodalomban. Alapvetően feketékről szóló alkotás, de annyira kompakt és emberi, hogy innen Budapestről is simán bele lehet helyezkedni.

Néhány hete, hogy másfél év szünet után indult tehát el a második évad, hétről hétre jön ki egy-egy huszonöt perces rész, és így az eddig lefutott részek után azt kell, hogy írjuk, hogy bár az első évadot is tíz csillaggal illettük IMDb-n, a Golden Globe-ot is megkapta, most még picit sikerült is a színvonalon emelni. Egyszerűen folyamatosan mosolyognunk kell, és figyelni arra, hogy a poénokon kitörő nevetéssel ne maradjunk le egy újabb, finom mimikába rejtett gegről.