AC/DC – Power Up

Igen, lehet azzal vádolni az AC/DC-t, hogy mindig ugyanolyan lemezeket csinálnak, az összes ugyanúgy szól, ugyanazok a dobtémák, ugyanolyanok az énektémák, de ami jól működik, azon ugyebár nem érdemes változtatni, és amúgy is, milyen változást vársz az egyik legtradicionálisabb rockbandától? Az AC/DC-t pont azért szereted, mert mindig baromi jól hozzák azt, amit már évtizedek óta művelnek, néha egy kicsit több sláger is belefér, de azok sem különösebben próbálnak megfelelni az aktuális trendeknek. Pont ez a jó benne, az AC/DC egyszerűen szarik az újításokra, de sosem felejt el feszes, erős dalokat írni.

Aztán néha ezek a dalok jobban sikerülnek az átlagosnál. Olyankor jönnek olyan lemezek, mint a Power Up, aminek elvileg a tagok elmúlt pár évét tekintve el sem kellett volna készülne, de igazából pont azért van jó helyen, mert megmutatja, hogy gyerekek, a rock’n’roll nem arról szól, hogy mi az, amit nem lehet, hanem azt, hogy semmi sem lehetetlen. Hogy Brian Johnson elvileg nem térhetne vissza betegsége miatt? Hát a francokat nem. Hogy Phil Rudd botránya miatt nem dobolhatna? Dehogynem. Hogy Malcolm Young halála után illett volna tényleg feloszlani? Baromság.

A Power Up Malcolm olyan gitártémáit használja fel, amiket egy új lemezre szántak, de a gitáros betegsége miatt már nem tudtak rögzíteni vele. Hát mi ez, ha nem a legszebb főhajtás Malcolm előtt? A Power Up ugyanis az AC/DC egyik legemlékezetesebb lemeze, pedig meglepődni aztán tényleg nem lehet rajta. De már első hallásra is megragad belőle jónéhány dal, és hogy ez miért történik, az az igazán jó kérdés. Lehet azért, mert a legutóbbi AC/DC-album, a Rock Or Bust is már 6 éves, és bár nem volt rossz album, nagyon sokan nem hallgatták rongyosra, de sokkal inkább azért, mert a gitártémák és az énektémák egészen egyszerűen a Razor’s Edge-et idézik.

És bizony van is a Power Upon sláger bőven. A Shot In The Darktól a Through The Mists of Time-on át egészen a Whole Lotta Rosie-ra hajazó Demon Fire-ig olyan az egész, hogy az ember egy pillanatra elfelejti, mennyire fostos év ez, amikor szinte minden balul sül el, mert hát itt van ez a pár öregedő fazon, és csak azt mondja, hogy csessze meg, mindenki folytassa azt, amiben a legjobb, és akkor nem lesz baj. Mert látjátok, még ők is megoldják a problémáikat, és sokkal erősebben jönnek ki belőlük. A Power Up tényleg erőt ad 2020-ban. Nem keveset. Ezt már biztosan rongyosra fogjuk hallgatni, és ha egyszer koncerten is sikerül elcsípni őket, akkor az olyan elmondhatatlan boldogság lesz, amire most még gondolni is alig lehet.

Bring Me The Horizon – Post Human: Survival Horror

A Bring Me-t is megviselte 2020, Oli Sykes nem igazán tudta másképp levezetni a Covid okozta dühét, úgyhogy írt 9 dalt, ebből lett a Post Human: Survival Horror, ami olyan, mintha egy fertőzéses sci-fi filmzenéje lenne azzal a csavarral, hogy még le is borul a Linkin Park előtt, és leszállít néhány olyan dalt is, amit akár Chesterék is gigaslágerré tehettek volna (például a Teardrops vagy a 1x1). De ez nem egy LP-tribute lemez, elég elindítani a Dear Diary,-t, és lerepül az ember haja, a Bring Me egyből helyre teszi a dolgokat, itt most igazi düh lesz, a sötétség pedig az eddigieknél is jobban átszövi a dalokat, ebből a sötétségből viszont valami kellemesen bizsergető high-tech félelem árad.

Nyilván felkerült a lemezre a Death Stranding ihlette Ludens is, arra viszont senki sem volt felkészülve, hogy a Bring Me összeáll a Babymetallal a Kingslayerre, és egyébként teljesen jól állnak egymásnak. A lemezt záró, Amy Lee-vel közös lassú dal (One Day the Only Butterflies Left Will Be in Your Chest as You March Towards Your Death) pedig már csak azért is szép, mert egy pereskedés után született, és tökéletesen keretbe foglalja a lemezt. Nem túl szép keretbe, de hát ez nem is egy túlságosan szép év. A dühből a szomorúságig jut el, egy altatóig, ami után talán egy jobb korban ébredsz fel. De aztán meg lehet nyomni újra a playt, hogy jöjjön a Dear Diary, és máris egy mosh pitben látod magad egy fesztiválon 2021-ben. Legyen úgy!

Nick Cave – Idiot Prayer: Nick Cave Alone at Alexandra Palace

Az egyik utolsó koncert, amire eljutottam, pont az Alexandra Palace-ben volt. Az Ally Pally egy csodaszép hely, a koncertterme is eléggé régimódi, de pont ettől jó ott lenni, meg még sok más dolog miatt is, de ebbe ne menjünk bele, órákig tudnék mesélni róla. A koncert, amin ott lehettem, még 2019 végén volt. Akkor még tele volt élettel a helyszín. 2020: Nick Cave besétál a Covid miatt nem üzemelő Alexandra Palace koncerttermébe, ami kong az ürességtől, középen egy zongora, leül hozzá, és megtölti az ürességet fájdalmas szépséggel. És számomra így még jobban fáj az egész.

Az Idiot Prayert eredetileg moziban is meg lehetett nézni, de aki nem jutott el, vagy aki igazából csak a hanganyagára lenne kíváncsi, de arra naponta akár többször is, annak ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna Cave. A lemez ugyanis kép nélkül is ugyanannyira hatásos, egyes dalok pedig hatásosabbak, mint eredeti formájukban.

Eleve a koncertet indító, és egyébként a legutóbbi Ghosteen album tracklistáján is első helyen szereplő Spinning Song rövidített, sokkal egyszerűbb változata is betalál, de abszolút tökéletesen működik például a Jubilee Street is egy szál zongorával, arról nem is beszélve, hogy a Galleon Ship mennyire facsarja ki a szíved ebben az új formában, de ezt nagyjából a lemez 80%-áról el lehetne mondani.

Hihetetlen, hogy mennyire kevés előadó van, aki képes arra, hogy közel másfél órán úgy tudja lekötni a figyelmedet, hogy mindössze egy szál zongoránál mesél történeteket, és egy pillanatig sem untat. Nick Cave-nek ez könnyedén megy. Ha nem láttad a filmet, akkor is előtted van minden. Az Idiot Prayer is 2020 filmzenéje. Tele van fájdalommal, de szépséggel is. Aztán majd minden jobbra fordul, és láthatjuk Nick Cave-et jövőre, de akkor már jóval többen leszünk.