Philip K. Dick írásai a mai napig jó alapot biztosítanak a sci-fi műfaj számára, legutóbb például a Sorsügynökség című gyengus darab dolgozta fel a fantasztikus irodalom nagyágyújának egyik regényét, de a legtöbben mégis a Szárnyas fejvadászra vagy a Különvéleményre emlékeznek a szerző neve hallatán. Az emlékmás igazából nem is regény, hanem egy rövid novella, jó csattanóval a végén, az 1990-es film pedig leginkább csak a kiinduló ötletet tartotta meg, amit aztán blockbusteresen szőttek tovább alkotói. A Paul Verhoeven által rendezett mozi azóta klasszikussá vált, ez volt az egyik utolsó nagyszabású mozgókép, ami közvetlenül a CGI robbanás előtt még makettekkel készült, továbbá azért is hírhedt, mert Arnold Schwarzenegger sokat harcolt azért, hogy összejöjjön a projekt, így nagy beleszólása volt a forgatáson a készülő munkába.

Hogy mi szükség volt 12 évvel az első filmes adaptáció után az újrázásra? Nyilván a csúcstechnika erődemonstrációjának szánta a stúdió a remake-et, és tényleg olyan az élmény, mint egy high-tech kiállítás, ahol szépen nézegetheti az emberfia a legújabb kütyüket, de ha nincs izgalmas szoftver, akkor hamar megunjuk a mókát. Len Wiseman rendező eddig 2 darab Underworld mozit tett le az asztalra, valamint neki köszönhetjük a Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed sequelt, szóval senki sem számított arra, hogy a sci-fi remake-ek Aranypolgárát teszi le az asztalra, de a végeredmény minden várakozásunkat alulmúlta.

A legnagyobb baj, hogy a direktor gyakorlatilag mindent kihagyott filmjéből, ami igazán élővé tette az eredetit. Nincs benne humor és önirónia (gondoljunk csak arra, milyen okosan ment Schwarzi akciósztár image-e ellen az eredeti darab, amikor törölközővel a fején mutatta őt), az erőszakból is jócskán visszavett Wiseman elődjével ellentétben, akinek egyik szerzői védjegye a sokkolás. Esetünkben nincs pajzsként használt, szitává lőtt test, vagy a feleség – mondjuk úgy – határozott kiiktatása, ami esetleg hosszabb távon megmaradna memóriánkban. Továbbá markáns főhősünk sincs: a jó Arnold játékára ugyan lehet elmarasztaló kritikát mondani, de tény, hogy karakteres volt a kormányzó úr, Colin Farrell-lel ellentétben, aki jó vágású és még izmai is vannak, de nem túl hiteles a profi gyilkológép szerepében. Az egész forgatás inkább afféle erőléti edzés lehetett számára, miközben a green box előtt futkosott naphosszat. Kate Beckinsale-ről nem is beszélve: a csaj végig fapofával menetel fel-alá, nagyon csúnyán néz, és a csúnya nézést csak néha szakítja meg karate bemutatóval és célbalövéssel. Teljes mellélövés.

A különbségeket hosszan lehetne sorolni. Az egyik leglényegesebb, hogy a sztori nem a Marson játszódik, hanem a Föld távoli jövőjében, amikor is két nagyhatalom uralkodik, ezt a kettőt pedig egy bolygónkban ingázó lift köti össze. Hogy ez a cucc hogy kerüli ki a jelentéktelen magmát, vagy hogy miért ér át a másik oldalra 3 perc alatt… na ezeken a kérdéseken agyalhattak volna még egy/másfél órát az írók. A lényeg, hogy a stáb nyilván parázott a Marstól, ami mindig rossz ómen bármilyen film esetében, de hogy ez a váltás elég legyen a sikerhez, ahhoz a babona mellett rendes sztori is kellett volna. A Vörös bolygó hiányával például mutánsokra sem számíthatunk, ami megint csak elvesz az élményből, bár a tripla kannás prostit, aki afféle kabalája az eredeti filmnek, meghagyták. Más kérdés, hogy azt már elfelejtették megmagyarázni, miért van bónusz cicije a csajnak, ha mindenki más normális mellette…

Tehát ahogy korábban is írtuk, minden kimaradt a 2012-es blockbusterből, ami az 1990-es Emlékmás varázsát adta, és a felsorolt elemek kiiktatása után nem is maradt más, csak látványos és üres akció, aminek halmozása miatt olyan száraz lett a végeredmény, mint egy sivatagi hulla. A sztori pörgős, csak épp a sok ütés, rúgás, lövés, robbanás és üldözés között nincs érdemlegesen elmesélt történet, így az érdeklődésünket hamar elveszítjük, és amikor azt látjuk, hogy csak most következik a záró 40 perces akció-orgia, akkor nem is marad más hátra, mint sóhajtani egyet, vagy azon berzenkedni, hogy miért emelték át szinte egy az egyben az új Csillagok háborúja trilógia droid hadseregét.

Wiseman nem egy fantáziadús alkotó, nem tudja érdekesen elénk tárni a jeleneteket, és bár végig utalgat az eredetire, ezzel is csak maga ellen dolgozik. Olyan ő, mint az a kisgyerek, aki nem tudja összeilleszteni kreatívan a Lego darabokat, ezért azonnal falhoz vágja félresikerült próbálkozását, mert az legalább látványos. Ez a film is látványos. De nagyjából ez minden, ami elmondható róla, egy idő után pedig picit sem hat meg minket a csomagolás.

Emlékeinkből azonban nem kell mesterségesen kitöröltetni az élményt, hiszen magától eltűnik nagyon rövid időn belül.

További filmes tartalmakért olvasd a Movie Playert!

(fotó: outnow.ch)