Az űrsepregetők több egy buta látványfilmnél, de sajnos övé minden idők egyik leggagyibb főgonosza is, amire nincs sok mentség.
Amikor először láttam a Space Sweepers előzetesét, nem hittem a szememnek. A dél-koreai film ugyanis nem kicsit nézett ki jól, abszolút vászonra termett látványt ígért, de gondoltam, a forgatókönyvét úgyis a kukából összeszedett más filmek szkriptjeiből ollózzák össze, majd a lapokat hanyagul összeillesztik, ahogy az lenni szokott, az utolsó pár oldala ráadásul hiányozni is fog, mert már menni kell forgatni, és nincs több idő kotorászni a kukában egy valamirevaló befejezést keresve.
A Netflix mozijai csak nagyon ritkán híresek a kidolgozott forgatókönyveikről, egy sci-finél pedig pláne fennáll a veszélye annak, hogy csalódás lesz a vége, hiszen elég néhány át nem gondolt pillanat, és eltűnik a varázs, csak a robbanások meg az akció marad, már ha marad egyáltalán. Erre itt Az űrsepregetők, és teljesen rendben van. Jó, nem teljesen, de javarészt. Látványos is, van életképes sztorija, izgalmas világa, vannak hús-vér karakterei, van benne dráma, csak egyvalamije nincs: egy rendes főgonosza. De ne szaladjunk ennyire előre.
A Space Sweepers azért is meglepő, mert a világa tényleg kifejezetten érdekes, annyira, hogy akár jó lett volna sokkal mélyebbre fúrni magunkat benne, bele a mocsok közepébe, megismerni jobban a társadalmi viszonyokat, még többet tudni a karakterekről, de ez van, ezt kell szeretni, és ami van, az sem annyira kevés.
2092-ben járunk, amikor is a Föld majdhogynem lakhatatlanná vált. Nincsenek fák, nincs tiszta levegő, csak mocsok van, és mindent beterít a szemét. A UTS nevezetű vállalat a kiválasztottaknak egy mesterséges bolygót alakított ki, ahol paradicsomi körülmények között élhetik tovább az életüket, mindenki másnak ott a Föld, ami ekkorra a pöcegödör hivatalos szinonimája lett. Tae-ho ebben a világban melózik űrsepregetőként, csapatával az űrben keringő értékes szemeteket próbálják levadászni. A munka nem könnyű, a konkurencia nagy, de mindent muszáj megtennie a túlélés érdekében.
Tae-ho ráadásul nem véletlenül szeretne nagyon sok pénzt keresni, elhunyt lánya testét akarja ugyanis megtalálni, amelyhez több pénz kell, mint amennyit könnyedén meg tud keresni, ehhez pedig kellene egy nagy meló, ami egyszer csak be is csúszik hozzájuk, vagy inkább elbújik egy akció során. A csapat ugyanis megtalálja a hajón Dorothyt, a kislányt, akit nagyon szeretne a UTS megkaparintani, hiszen a lány állítólag egy android, és tulajdonképpen egy aranyos külsőbe bújtatott hidrogénbombaként is bemutatkozhatna, de ő inkább a Dorothyt használja.
Közben a James Sullivan, a UTS feje láthatóan nem teljesen komplett, valami nyavalya nagyon kerülgeti, hiszen az arcán időnként furcsaságok jelennek meg, mintha valami drágább Venom-cosplay lenne a mániája, ekkor pedig legalább annyira kedves mindenkivel, mint egy Godzillába oltott Darth Vader, aki megevett reggelire egy horda mattrészeg megélhetési Dr. Genyát. Sullivan hatalmas pénzt fizetne Dorothyért, meg is oldódhatnak mindenki problémája, de az események elég durva fordulatot vesznek, Tae-ho és csapata pedig mindent megpróbál, hogy megmentse, akit csak tud.
Az űrsepregetők legnagyobb pozitívuma, hogy nem próbál meg szimpla látványfilmként viselkedni, és nem szeretné, ha a karakterei csak úgy lógnának a levegőben. Igaz, nem mindegyiküket dolgozza ki egyenlő mértékben, de a főhőse nagyon is árnyalt karakter, aki nem szimplán jó vagy rossz, mint ahogy a többiek sem szimplán azok, akiknek elsőre látszanak. Tae-ho drámája ráadásul tényleg könnyfakasztó tud lenni, ezáltal a morális dilemmája is átélhető valamennyire, és már ez is bőven elég lenne a boldogsághoz, de akad itt még bőven több is hozzá.
Az űrsepregetők ugyanis egy olyan látványfilm, amit moziban kellett volna látni. Döbbenetesen jól néznek ki az űrcsatái, annyira, hogy Hollywood is bátran összekaphatja magát, mert ilyet még ők is csak nagyritkán képesek megalkotni, ráadásul a világa is rendesen ki van dolgozva, és bár érezni, hogy azért nem túl eredeti, mégis annyira bele lehet szeretni, ahogy sci-fik világába csak nagyon ritkán.
Csak hát van itt valami, ami tönkrevágja az egészet, és ez Richard Armitage, plusz a karaktere. Sullivan minden idők egyik leggagyibb gonosza. Eleve elég nevetséges, hogy az amerikai főgenya ellen harcolnak a koreai hősök, de oké, legyen. Armitage viszont a forgatókönyvvel nem kapott túl sokat, így nem is tud mit kezdeni a karakterével azon kívül, hogy néha nagyon gonosszá kell válnia, ami egyszerűen nem áll neki jól. Egy sokkal karakteresebb arcú fazonnak simán elhinnéd ezt az egészet, bár akkor is kérdés maradna, hogy miért kell, hogy megjelenjenek az arcán azok az izék, plusz még néhány egyéb "apróság", de ezeket jobb nem is emlegetni.
A Space Sweepers sajnos itt bukik el valamelyest, és ezért lesz hiányérzete az embernek utána. Mennyivel jobb lett volna egy normálisan kidolgozott, emlékezetes főgonosszal?! Valószínűleg az utóbbi évek legszerethetőbb sci-fije vált volna belőle, így viszont sajnos el fog tűnni a süllyesztőben, ami elég nagy kár. Így is érdemes megnézni, mert az elejétől a végéig leköti az embert, és fájni fog, hogy nem vásznon láttad. A Netflix pedig mostantól minimum ilyen sci-fiket kellene, hogy hozzon.