Tom Hanks Ryan közlegény után most Banks urat menti meg. A feladat kevésbé véres, de egy jottányival sem egyszerűbb.
P. L. Travers, Mary Poppins megálmodója nem volt egy egyszerű ember, és ezzel még igen finoman fogalmaztunk. Világhírű mesekönyveinek vezéralakját egész életében úgy védte, mint egy anyaoroszlán az utolsó kölykét, így Walt Disneynek nem volt éppen könnyű dolga, amikor a fejébe vette, hogy vászonra adaptálja a varázslatos dadus alakját. Amikor először kereste meg a szerzőt az ötletével, az előtte bevágott ajtó kis híján becsípte a bajuszát – persze csak képletesen értve. Mindenki kedvenc Waltja nem tette könnyen zsebre a nemleges választ, ezért rendszeres időközönként megcsörgette a morcos Traverst, nem gondolta-e meg magát a filmmel kapcsolatban. Sikerét végül annak köszönhette, hogy anyagi nehézségei némileg simítottak a szerzőnő modorán. A többi pedig már filmtörténelem, ahogy mondani szokás.
A Banks úr megmentése a Mary Poppins filmváltozatának megszületésén erőlködő filmes kreatívok harcát mutatja be az alkotását a körme szakadtáig oltalmazó írónővel. A mozi hatalmas szerencséje, hogy Disney és Travers alakjának megszemélyesítésére két olyan remek színészt sikerült megnyerni, mint Tom Hanks és Emma Thompson. Kettejük között abszolút működik a kémia, bár ne hallgassuk el, hogy a forgatókönyv Disney irányában túlontúl megengedő, míg Traverst egy majdhogynem összeférhetetlen, rigolyás banyának láttatja.
Még szerencse, hogy a film megszületésének folyamatával párhuzamosan bepillantást nyerünk a szerző traumatikus gyermekkorába is, mely azért szépen lekerekíti az idősödő hősnő személyiségének baltával faragott részeit is.
Travers karaktere éppen a múltbéli események ismeretében válik igazán emberivé. Ezzel egyértelműen ő a Banks úr… igazi főszereplője. Hozzá képest Disney csupán egy becsületes mogul, akinek annyira szívügyévé válik Mary Poppins, hogy hajlandó akár saját sérülékenységét is feltárni a sokkal összetettebben ábrázolt írónő előtt. Nincs kétségünk afelől, hogy a jóságos Walt bácsi ennyire azért nem volt jóságos, és a tárgyalások során kicsit több szó esett a pénzről, mint holmi gyermekeknek tett ígéretekről.
A két történetszálat az alkotók egészen a Mary Poppins ősbemutatójáig fonják csurkába. A mozi néhol meg-megcsusszan a szirupon, és bár szerencsére nyakig egyszer sem merül benne, a szokásos hollywoodi klisék sajnos itt-ott még így is kellemetlen cukormázzal borítják be az egyébként okosan megírt és alapvetően érzékeny sztorit.
A film a legfontosabb kérdéseit Travers történetén keresztül bontja ki. Nem csak arra kapunk választ, hogyan válik a borzalmas emlékektől terhes gyermekkor egy gyümölcsöző munkásság termőtalajává, hogyan dolgozza fel a művész saját életének kudarcait és fájdalmait művében, de a Disney-cég és a magára maradt írónő között kialakuló kreatív háború sodrában tanúi lehetünk annak is, ahogy ezek a kudarcok és fájdalmak a felszínre törnek. Ezen a ponton válik igazán zavaróvá a helyenként túladagolt cukortartalom. A rendező, John Lee Hancock már A szív bajnokai-val is az indokoltnál jobban apellált a könnyzacskóinkra és ezúttal sem találja meg az arany középutat. A helyes szemmérték hiányát sajnos a hitelesség szenvedi meg. Hitelesség nélkül pedig nincs katarzis, nincs dráma, csak egy kedves történet, rosszul elhelyezett költői túlzásokkal.