A Barbie olyan durva marketinget kapott, hogy még a Google is átszínezte pinkre a filmmel kapcsolatos találatokat. Nem csoda, hiszen az alkotás ugyanazon a napon kerül a mozikba, mint az Oppenheimer, a Warner számára pedig presztízskérdés, hogy valahogyan lenyomja Christopher Nolan filmjét a pénztáraknál. A rendező ugyanis csúnyán összebalhézott a stúdióval, amikor az a pandémia miatt 2020-ban úgy döntött, hogy egyszerre mutatja be a nagyjátékfilmjeit a mozikban és az HBO Maxen. Emiatt aztán Nolan szépen át is ment a Universalhoz, és náluk forgatta le az első atombomba megépítéséről szóló mozit. A Warner válasza érthető, de nem tűnik túl okosnak. Bár egy átlagos filmrajongó feltehetőleg mindkét alkotást meg fogja nézni, akinek erre nincs ideje, valószínűleg inkább Nolan filmjére fog befizetni a pink festékkel alaposan nyakon öntött Barbie ellenében. (Persze várjuk ki a végét!)

Pedig a Lady Bird miatt 2018-ban a legjobb rendezőnek járó Oscar-jelölést begyűjtő Greta Gerwig alkotása nem csak azoknak szól, akik gyerekként imádtak babákkal játszani, sőt, a filmje egészen meglepő módon legalább annyira érett dráma, mint szórakoztató vígjáték, amit még azok is képesek lesznek értékelni, akik irtóznak a rózsaszíntől.

Barbielandben gáz van. A Mattel egyik sztereotipikus Barbie babája (Margot Robbie) hirtelen a halálról kezd el filozofálni, narancsbőrt növeszt, és a talajra ereszkedik a sarka. Kiderül, hogy a gond azzal a kislánnyal lehet, aki a való világban játszik vele, ezért hősünk hátrahagyja otthonát, hogy a mi világunkban hozhassa helyre, ami elromlott. A legnagyobb gond az, hogy bár a Barbielandet benépesítő összes Barbie abban a tudatban dalolássza végig a napjait, hogy az ő segítségükkel győzött a feminizmus – hiszen náluk az elnök, a legfelsőbb bíróság elnöke és az összes Nobel-díjas is Barbie –, a való világban a főhős kénytelen rájönni, hogy még mindig a patriarchátus uralkodik, az évtizedekkel korábban babázó aranyos kislányokból pedig undok woke-isták lettek, akik nemhogy megköszönnék neki a feminizmus győzelmét, de simán lefasisztázzák.

A Barbie-t elkísérő Ken (Ryan Gosling) ezzel szemben arra ébred rá, hogy míg Barbielandben a Ken babák csak mellékszereplők és igazából nem is tiszteli őket senki, addig a valóságban a férfiak irányítják a világot. Ezt a felismerést aztán magával viszi az otthonába, ahol a Kenek át is veszik a hatalmat, a toxikus maszkulinitás mocsarába rángatva Barbielandet.

Greta Gerwig dolgozata felér egy feminista kiáltvánnyal. A képi világ bájosan fröccsöntött, de a férfiközpontú társadalommal szemben a karakterrajzokban és a szövegkönyvben megfogalmazott kritika néhol szinte dühödt, sőt, egyesek számára akár fárasztóan demagóg is lehet. Mi sem példázza jobban az alkotók szándékát, mint az, hogy a filmben az összes férfi karakter tökkelütött idióta. A Ken babák buták, mint egy platónyi kavics, sőt, a való világban a Mattelt irányító igazgatótanács tagjai is egytől egyig irtózatosan nagy hülyék. Barbieland a valóság inverze, ahol a nőknél van az összes hatalom, és amikor ez megváltozik, a férfiak beköszöntő uralma az erkölcs és a jóság bukásaként jelenik meg.

Van a filmben egy dühös, elkeseredett monológ, melyben egy a valóságban élő nő elmondja, miért is nehéz nőnek lenni, amit egészen példátlan módon hangos taps és egyöntetű női ujjongás üdvözölt a vászon innenső oldalán. Mivel ezzel párhuzamosan a férfiakat kvázi primitív ösztönlényekként ábrázolja a film, a férfi nézők ezen a ponton jogosan érezhetik úgy, hogy Gerwig cserbenhagyta őket.

A zseniális önreflexió azonban sokszor gondolatjelek közé teszi a megfogalmazott állításokat. Hiába kap maró vitriolt a világcégek vezetésében a mai napig jelen lévő férfiuralom, ha – figyelem, spoiler következik! – a film végén az emberré vált, üzletasszony outfitbe öltözött Margot Robbie állásinterjú helyett a nőgyógyászhoz jelentkezik be, hiszen fontosabb számára az, hogy a babalét elhagyása után lett-e a vaginája, mint az, hogy végre elkezdhesse megmászni a szamárlétrát a munka világában. (Spoiler vége.)

Szóval repkednek a pofonok, de olykor Gerwig visszavesz a harciasságból, és a nők árnyékában élő férfiak számára is akad azért némi jó tanácsa. A Barbie ezzel együtt is határozottan a nők pártján áll, amin nem is szabad csodálkozni, hiszen ez a film egy olyan játékbabáról szól, amin kislányok több generációja nőtt fel 1959-es megjelenése óta. A relatív férfiellenesség persze elidegeníthet néhány nézőt, de aki tud magán nevetni, azon nem fog majd ki az egészen virtuóz oltás. Ezúttal a férfiak kapják a roastot, illik jó arcot vágni hozzá, már csak azért is, mert nem olcsó poénokkal szúrják ki a szemünket.

A minőség nemcsak a humorban érhető tetten, de a színészek is rendesen odateszik magukat, és a forgatókönyvet jegyző Gerwig, valamint a Házassági történet rendezőjeként nálunk igazi favorit Noah Baumbach is brillírozott a szkripttel. A finálé ráadásul annyira szép és érzékeny, hogy a nagyjelenet már nemcsak a női nézők torkában növeszthet gombócot, és emiatt könnyen meg lehet bocsátani még a korábban igazságtalannak érzett pofonokat is. Gerwig filmje itt válik feminista pamfletből megható felnövéstörténetté, amit tényleg csak irigykedve nézhetnek azok, akik azt hitték, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek igazi fiúkedvencéből, a G.I Joe akciófigurákból – a fiúknak készült Barbie-kból, ha úgy tetszik – majd értelmes filmeket fog nekik készíteni Hollywood.

A Barbie sokkal, de sokkal több, mint egy világsikerű játékról lehúzott rókabőr. A hölgyek korosztálytól függetlenül imádni fogják, de az őket a vetítésre elkísérő férfiak sem fogják elvesztegetettnek érezni a kétórás játékidőt. Merészebb pillanataiban demagógiába hajlik, de ettől eltekintve tele van szórakoztató iróniával, zseniális önreflexióval, kiváló alakításokkal, és akkora szív dobog benne, hogy képtelenség nem szeretni.