– Minden dal, illetve produkció, amivel mostanában előjött a 30Y, sokkal lágyabb húrokat penget. Hol van a tűz? Hol van a rock’n’roll?

– A Szentimentálé egy puha ügy, a zenekar történetében mindig is az volt. Amióta játsszuk ezt a programot (2004 óta), mindig is azokat a dalokat vettük elő, amik egy szál akusztikus gitárral íródtak meg, és utána hangszereltük. Tavasszal sem térünk vissza majd a rock’n’roll-helyszínekre, hanem különböző klubokban adjuk elő ezt a sokkal finomabb ügyet. De azt azért hangsúlyoznom kell, hogy a Szentimentálé csak egy 30Y-projekt, és nem az új irány. És egy érdekes teszt is: most megnézzük, hogy azt, amit eddig csak egy-egy alkalommal vittünk mondjuk a Műpába, vajon tíz–tizenkétszer is intimmé tudjuk-e varázsolni egymás után.

– És boldog vagy ezzel a „sokkal finomabb üggyel”?

– Szerintem nagyon-nagyon jót tesz a zenekarnak. Megnéztem a koncertnaptárunkat, és magam is meglepődtem rajta, hogy már 2005 ősze óta turnézunk folyamatosan. Több mint hét éve minden tavasszal, nyáron, ősszel és télen játszunk nyolcvanszor. Ez a végtelen turné egy idő után olyan energiavámpírrá nőtt, hogy már nem bírtuk tovább. Kell az, amikor levegőt veszel. Néha másféle módon kell mozgósítani az energiákat.

– Manapság már szinte minden banda belefog egy nagyzenekaros projektbe…

– Igen, de mi nem szerettük volna a szokásos rockzenekari unplugged-klisé verziót sok vonóssal. Most tizenöten lépünk színpadra, és ebből heten fúvósok. Alapvetően sokkal inkább mozdultunk arra, hogy a rock’n’roll attitűdjei más zenei formákban, de ugyanazokkal a feszességekkel maradjanak meg.

– Benned mennyire van még meg a rock’n’roll-attitűd? Érzed még annyira, mint az elején?

– Azt sem tudom, mi volt bennem az elején. Én mindig azt mondom, ha valamit nem tudsz hitelesen megszólaltatni, akkor ne szólaltasd meg. Másrészt közben az alapvető attitűdjeink nem nagyon változtak, inkább formát kerestek maguknak. A mostani program például olyan attitűdöket, izgalmakat és feszültségeket hozott elő belőlünk, amiket már elfelejtettünk, vagy még nem is ismertünk, mivel elhagytuk a biztonsági zónánkat.

– Mi az, amit a legjobban ismertek?

– Jól ismerjük a lepattant backstage-eket, a kis színpadokat, a nagy színpadokat, a kontrollrendszereket, mindenhol ismerjük az összes hangmérnököt, hangtechnikust, színpadi roadot, ismerősként üdvözöljük egymást a szekusokkal. Ebből a körből elmozdulni nagy vállalás, de én szeretem elhagyni a biztonsági zónámat.

– Te az alap rock’n’roll felfogáshoz képest eléggé idősen, 29 éves korodban vágtál bele a zenélésbe. Akkor mennyire hagytad el a biztonsági zónádat?

– Én mindig elhagytam, nem is tudom, hogy volt-e valaha. A legkevésbé sem szokott izgatni az, hogy velem mi van. Ha szólnak bennem dalok, akkor örülök, ha pedig nem szólnak, akkor is. Amikor a zenekart megcsináltuk, akkor sem tettem fel magamra vonatkozóan semmilyen kérdést. Tudtam, hogy meg kell csinálni a zenekart.

– Sosem nézel magadba, vagy kérdezel vissza a saját cselekedeteiddel kapcsolatban?

– A külső kontrollok sem igazán izgatnak, nem figyelem a feedbacket, és alakítom hozzájuk a dolgaimat. A zenekarhoz kötődő médianyilvánosság sem izgat olyan szinten, hogy manipulálni akarjam. Az érdekel, hogy valami, amit csinálok, és fontosnak gondolom, mint például a Szentimentálé, az megszólaljon a nyilvánosság előtt.

– Az sem izgat, hogy te egyáltalán nem tartod magad költőnek, és az utóbbi időben mégis egyre többen próbálnak téged annak beállítani?

– Én nem vagyok költő. Szerintem inkább az a kérdés, hogy mi a szöveg létezésmódja. Amikor írok egy szöveget, akkor dalként gondolok magukra a sorokra is, nem gondolkodom azon, hogy önmagában a szöveg megáll-e a lábán. Engem a dal érdekel, és ha működik benne a mondandóm, akkor jó, de ha mondjuk a világ legjobb verse nem működik a dalban, akkor semmit sem ér abban a pillanatban. A dalszöveg létezésmódja izgat. Őket nem hagyhatod magukra, mindig ott van mögöttük a fickó, aki elénekli, akin keresztül rezonál az egész.

– Az MTV Europe Music Awardson mennyit éreztek az emberek ebből az egységből? Ők nyilván nem értették a dalszöveget.

– Tudod, mi az érdekes? Van egy kedves barátom, a Steve Swindelli, egy kiváló külföldi producer, akinek szegedi barátnője van. Eljöttek a szegedi koncertünkre, utána kérdeztem, hogy tetszett nekik, és mondta, hogy minden dalunkról tudja, miről szólt. Valószínűleg a szöveg, miközben nagyon függ a nyelvtől, amelyiken megszólal, mégiscsak túllépi azt. Minden összeáll. Én azt a fajta alanyi költői rock’n’roll-attitűdöt, ami a magyar undergroundnak a sajátja volt a ’80-as évek elejétől, azt nem nagyon szeretem. Az a rész nem izgat, hogy alanyi költőként álljak ki a színpadra, hogy legyen nálam egy mikrofon, és a kísérő zenekarom az elképesztően nagy szövegeimet lekísérje. Azok nem dalok.

– Ezek szerint a Pearl Jam-féle hozzáállás nem csak a zenei motívumokban jön elő nálatok.

– Nem feltétlenül a Pearl Jamet mondanám, inkább az egész seattle-i vonulatot. Van a bandából, akit az Alice In Chains és van, akit a Nirvana ejtett inkább rabul. Én azt mondom, hogy zenekart csak akkor csinálsz, ha nem szólóelőadó akarsz lenni, akinek zenekara van. Én például pontosan ezért sosem írok véglegesre semmilyen dalt.

– Ezt hogy érted?

– Alapvetően az történik, hogy a próbaterembe leviszek egy dalvázlatot, ami még csak szerkezeti vázlatként sem értelmezhető. Azt mondom, figyelj, van ez a három akkord, ez rá a dallam és ilyen a szöveg. És akkor énekelek valamit, aztán izgulok.

– Ennyi idő után is?

– Persze. De nincsenek önértékelési problémáim. Az az aggodalmam nincs meg, hogy megszégyenülve hazakullogok. De egyfajta izgalom bennem van, ami arról szól, hogy vajon azt fogja-e jelenteni a srácoknak is, amit nekem, hogy a dal megmozdít-e bennük valamit.

– Az, hogy kvázi mellékállásban tanítasz a Pécsi Tudományegyetemen, inkább segítette vagy hátráltatta a rockzenei karrieredet?

– Sohasem hátráltatta. Abban a tekintetben elég mázlista vagyok, hogy nincsen függésem, nagyon kevéssé függök külső támaszoktól, a hétköznapi kontextustól. Egzisztálok a sokféle létezésben, és ez jó, sehol sem vagyok kiszolgáltatott, sem anyagi, sem más értelemben. Ha valamit nem akarok csinálni, akkor nem csinálom. Ha valamit pedig igen, akkor nekivágok.

– A tanítványaid szemében te egy hős vagy, rocksztár, vagy csak szimpla tanár? Hogyan csapódik ez le bennük?

– Nem tudom, de fétisélmény egyáltalán nincsen, vagy nem tapasztalom. Mondjuk sosem kezdtem magam köré építkezni ilyen ikonizáló folyamattal, és ahhoz azért sokat kell dolgozni, hogy az ember ikonná váljon.

– Kell az egyáltalán?

– Engem nem izgat. A magam hús-vér létezése sem. A történeteim érdekelnek. Ha valaki azt mondja, hogy szarul nézek ki, nem foglalkozom vele, sokkal jobban bánt, ha valaki az egyik szerintem jó dalomra azt mondja, hogy nem jó.

– De a gyereknevelés esetében hogyan lehet ezt megoldani? Ott sem érdekel a hús-vér létezésed?

– Dehogynem, az egy másik szitu. Viszont ez nagyon kevéssé érinti az alkotási metódust. Nem vagyok élettagadó, sokkal inkább életigenlő vagyok. Ahogy az egyik barátom mondta, mi vagyunk az egyetlen zenekar, aki mollban írja a dalait, és mégis mindegyik életigenlő. De visszatérve még a fétisélményhez: ha egy diákot kevésbé érdekli az, amit mondok, annál, hogy engem lehet nézni, akkor valamit nagyon rosszul csinálok. Akkor rossz vagyok oktatóként, és nagyon aggasztana az egész.

– Szereted még az egyetemi világot?

– Igen. Főleg azért is, mert egy egyetemen egyetemi polgárok vannak. Mindenki egyenlő. Ők mind sorban állnak a büfében a kávéért, és nincs olyan, hogy a dékán előbb kerül sorra. A Beck Zoli nevű hatalmas rocksztár nem kap előbb kávét a büfében, mint a másodéves hallgató, aki előtte áll. És ez mindenki számára tök evidens. Nincsen sikongatás, nincs őrület. Mindenki álmos, mert a legtöbb dolog délelőtt történik. Megérkeznek a szegény egyetemisták másnaposan, és ha lelkesednének sem tudnak, mert mégiscsak reggel kilenc van. Jobb esetben a koncertünkön buliztak az éjjel.

– Ez a rajongókkal együtt lélegzés nagyon flottul és olajozottan működik nálatok…

– Igen, mert nem akarunk szeparálódni a közönségünktől. Nagyon keveset használjuk például a backstage-t. Kevésbé érdekel minket egy backstage-buli, sokkal inkább szeretünk kimenni, vegyülni az emberekkel. Hogy egy jó példát mondjak erre az „együtt lélegzésre”: múltkor az egyik kedves lány jelezte nekem, hogy nem tudja megszerezni Holdosi József Kányák című regényét, és tudja, hogy nekem megvan. Mondtam, hogy odaadom neki, de mindig elfelejtem. Már rakott a szélvédőmre is üzenetet, hogy ne felejtsem el, de csak nem jutott eszembe soha. De aztán mégis sikerült elhoznom, odaadtam neki, szóval örülünk. Szerintem ez a természetes együtt létezésnek a módja. Ezért nem érzek különbséget aközött, hogy a rocksztár gyalogol, az apa gyalogol a lányával, a szerelmes férfi gyalogol a nőjével, vagy az egyetemi adjunktus sétál az egyik előadóból a másikba.

– Mivel mindegyik te vagy…

– Az alapvető attitűdök nagyon hasonlóak. Azt kérdezted a legelején, hogy más vagyok-e, mint amikor elkezdtük. Abban a tekintetben nem, hogy szerintem továbbra is csak nem biztonságos dolgokat érdemes csinálni, és alapvető naiv nyitottsággal szabad nézni a világra.

– Mennyire vagy te még gyerek?

– Gyerekből is sokféle van, de aki ezt a szakmát űzi, az valahol az élethez való viszonyában tükrözi, hogy benne ragadt a késő tinédzserkorban, mármint az attitűdjeit tekintve. Ahogy a Kurt Cobain írta a naplójában, amikor megnézte az írását, olyan volt, mint egy 16 évesé. Valószínűleg az van, hogy nagyon nehéz a késő kamaszkorhoz kötött attitűdöt levetkőzni, ha fel akarsz menni a színpadra. Tudsz hinni valamiben, ami csak a pillanatnyiságában létezik, de a pillanatnyiságból mindig kiveszed az időelemet, különben nem tudsz koncertezni. Úgy játszani, hogy közben azon gondolkodsz, mi lesz másfél óra múlva, vagy úgy eljátszani egy dalt, hogy közben arra gondolsz, holnap hogyan kelsz fel, az nem működik.

– Akkor mi működik?

– Az, hogy abban az adott pillanatnyiságban a létezés egyetlen egy pontban sűrűsödik össze. Nincs eleje, nincs végpontja, a létezés akkor történik meg veled. Másképp nem lehet ezt csinálni.

Fotók: Tóth István