A sztori szerint Foley ugyanaz a nagypofájú detroiti hekus, aki mindig is volt, és akit mára az egész város ismer. Az amcsi zsarufilmek közhelygyűjteményének megfelelően még mindig úgy kap el bűnözőket, hogy közben lezúzza a fél belvárost, amiért természetesen leszerelés helyett csak dorgálást kap, bár a legutóbbi ilyen mutatványa apropóján a főnöke úgy dönt, hogy kap az alkalmon és nyugdíjba vonul. A bonyodalmat ezúttal az okozza, hogy Foley lánya Beverly Hillsben a korábbi részekből ismert Billy Rosewooddal korrupt zsaruk után kezd nyomozni, ami életveszélyes vállalkozásnak bizonyul, ezért hősünk ismét elutazik a napfényes Kaliforniába, hogy kiosszon pár gyilkos golyót és néhány még gyilkosabb poént.

Nincs értelme cukrozni a tényeket: ez a történet bizony messziről bűzlik a kliséktől. Ez egyébként önmagában még nem lenne nagy baj, hiszen a nyolcvanas, kilencvenes évek akciófilmjeit sem feltétlenül az eredetiségük miatt szerettük, de ugyanezt szerintem már nem lehet nosztalgia címén a kétezer-húszas évek közepén megjátszani. Ezzel szemben az Axel Foley alcímmel ellátott negyedik rész forgatókönyvírói, rendezője és a Netflix szerint nincs azzal semmi baj, ha egy film semmilyen téren nem akar újat mutatni, amivel akár még egyet is tudnék érteni, ha nem telt volna el a folyton hivatkozott első rész bemutatása óta negyven év.

Megvan az a jelenet Martin Scorsese Az ír című drámájából, amikor a digitálisan megfiatalított arcú Robert De Niro elkalapál valakit az utcán? Ha láttad ezeket a képsorokat, akkor biztosan nem akarsz vitatkozni azzal a kijelentéssel, hogy simán az elmúlt évtized egyik legkínosabb filmes pillanatáról van szó. A fiatal De Niro ebben a jelenetben már csak arcában fiatal, a verekedést a saját 76 éves testével játszotta el, mely miatt az egész bunyó elképesztően bénán fest. Hihetetlen, hogy ezt látva a Netflix egyetlen illetékese sem jegyezte meg, hogy ezt talán újra fel kellene venni egy harminc éves testdublőrrel. Most hasonló a helyzet a Beverly Hills-i zsaru negyedik részével.

Na nem Eddie Murphyvel van baj! Ő tisztességgel helyt áll, sőt, egyenesen elismerést érdemel, amiért hatvan pluszos színészként ugyanúgy igyekszik végigpofázni az egész mutatványt, ahogyan ezt feleennyi idősen is tette. A gond azzal van, hogy a forgatókönyv gyakorlatilag csak néhány kínos poénnal reflektál arra, hogy Axel bizony megöregedett. A film dekára ugyanazt akarja lehozni, amit a sorozat a nyolcvanas években mutatott. Kétségtelen, hogy ha a nosztalgia volt a cél, az alkotók sikerrel jártak. A szintizene tolakodó használata, a súlyosan porízű szövegkönyv és a negyvenéves trükkökkel operáló fényképezés könnyedén visszarepítik a nézőt a kamaszkorba. Ez csak azért nem biztos, hogy jó stratégia, mert az első részt még kamaszként élvező nézők mára már szintén negyven-, ötvenévesek, imígyen már nem lelik akkora örömüket ugyanabban az élményben, a mostani kamaszok pedig már csak legyintenek a film elavult eszközkészletét látva.

Azt már az Indiana Jones és a sors tárcsája tavaly bebizonyította, hogy nem lehet megélni kizárólag nosztalgiából, de sajnos Axel Foley legújabb kalandjával nem csak az a baj, hogy a rendező – az eddig csak reklámokat dirigáló Mark Molloy – úgy tesz, mintha még mindig 1984-et írnánk. Ha a film közel olyan szórakoztató lenne, mint az első rész, egy panaszszavunk sem lenne, csak úsznánk az árral. A Netflix mozija azonban nem látványos, nem izgalmas és még csak nem is vicces. Murphy megpróbál ugyanaz a karakter lenni, aki negyven éve is volt és bár olykor ez valahogyan sikerül is neki, ennél sokkal többször nagyon nem jön össze a dolog. Az embernek olyan érzése van, mintha egy nyolcvan éves 50 Cent próbálná meg elreppelni az In Da Club című nótáját a színpadon, de nem is akárhogy, hanem ugyanúgy, ahogyan ezt a klipben is előadta huszonnyolc évesen.

A poénok a legtöbbször nem ülnek, máskor egyenesen kínosak, a faék egyszerűségű, fantáziátlan sztori teljesen meglepetés- és feszültségmentes, az akció minőségét látva pedig észveszejtő, hogy erre a filmre elvertek 150 millió dollárt. A tűzharcok rosszul koreografáltak, az autós üldözéseket pedig annak ellenére is sikerült unalmasan felvenni, hogy a játékidő alatt tényleg egy rakás járművet totálkárosra törnek. A tévéfilmes teljesítményt nyújtó színészekről sem lehet sok jót elmondani. Közülük Murphy a kivétel, aki legalább próbálkozik, a többiek viszont nem képesek a kötelező minimumon felül bármit is hozzátenni a produkcióhoz.

Ezt is megéltük: Axel Foley már fáradt a poénkodáshoz, inkább Coelho-i ál-életbölcsességeket puffogtat a felnőtté válásról, a családról meg az apaságról, miközben a háttérben moslék CGI-jal festett torkolattüzek és minimál pirotechnikával összehozott robbanások villognak. A poénok életlenek, az akciók unalmasak, az új karakterek szintén, a visszatérők meg lélekben már elégedett nyugdíjasként áztatják a damilt valamelyik horgásztó partján. Úgy tűnik, a Netflix bármit képes tönkretenni, amihez hozzányúl.