Évekig vártunk a Biomutantre. Megérte?

Be kell, hogy valljak valamit. Nagyon-nagyon vártam a Biomutantet, és kisebb remegéssel ültem le elé 2019-ben a Gamescomon Kölnben, amikor lehetőségem nyílt egy kicsit belemerülni a világába. Annyira sokat vártam az előzetesei alapján ettől az akciójátéktól, annyira lenyűgözött a világa, hogy szinte biztos voltam benne, ebből csakis az év játéka lehet. Valamelyik évé. Amikor majd méltóztatik kijönni. A Gamescomon viszont egy teljesen átlagos, aranyos, de nem különlegesen kiemelkedő akciójátékkal találkoztam, viszont gondoltam, legyünk pozitívak, mire kijön, teljesen biztos, hogy javítanak pár dolgon, az irányításon, a kameranézeteken mindenképp, és ha meglátom a teljes képet, onnantól óriási lesz a szerelem. Tévedtem.

És nem arról van szó, hogy a Biomutant rossz lenne.

Egyáltalán nem az. Csak nem kiemelkedő. Bizonyos pontjain tulajdonképpen az, de az összkép nem emeli az év játékai közé, „csak” egy nagyon kellemes nyílt világú agymenés, aminek egyetlen pontja mindenképpen megfogja az embert: a hangulata.

A Biomutant olyan, mintha a Ratchet & Clanket kevernéd a Kung Fu Pandával, az egészet pedig beeresztenéd egy nyílt világba, ahol egyszerre élheted ki a harcművész énedet, a kardmániádat és a lövöldözhetnékedet. Főhősünkkel ugyanis annyiféleképp harcolhatsz, ahogy épp jól esik, néhány kardcsapás után szétlőheted az ellenfeled, vagy elfelejtheted a kardot, és lekaratézhatod a böhöm nagy szörnyeket vagy épp a kicsiket.

A lehetőségek száma elég nagy, és ez a Biomutant teljes egészére is igaz, elég rendesen meg van pakolva a játék tartalommal, és mindezt 20 ember fejlesztette le, igen, az Experiment 101-nél ennyi ember állt neki lefejleszteni egy open world címet úgy, hogy a végtermék bár csúszott eleget, végül nem lett bugos, ami egy nyílt világú játéknál igen nagy szó.

A Biomutant főhőse egy fura mókus-cica szerű lény, kinézete nagyban függ attól, hogy a kezdő karakterkészítőben hogyan alkotjuk meg, és igazából eléggé a mi ízlésünkre van bízva, hogyan is fessen ez a lény. Nagyjából minden pontját mi határozhatjuk meg, így tényleg olyan külső és belső tulajdonságokkal indul neki ennek a nagy kalandnak, ahogyan mi szeretnénk.

Ha ezen túlesünk már csak a többórás tutorial van hátra, de nyugi, ez már a sztori része, bár igazából a sztori szó itt nem különösebben használható, mivel van ugyan történet, de annyira vékonyka, hogy igazából alig áll meg a lábán. Pedig elmondva még eléggé erősnek tűnik, végigjátszva már erős hiányérzete van az embernek. Hősünk tulajdonképpen bosszúhadjáratra indul az anyját meggyilkoló gonosz ellen, közben anyja egykori tanítványainak klánjait próbálja meg jobb belátásra bírni, vagy legalább legyőzni őket, közben pedig jókora rémségek próbálják elpusztítani az Élet Fáját, pedig annak meggyógyulnia kellene, nem elpusztulnia.

Az első órákban mindez még eléggé ámulatba ejti az embert, annyira pörög, annyira hirtelen történik minden, és olyan ütemben jönnek az újabbnál újabb dolgok, hogy nem is sejtheted, mindennek hamarosan vége szakad, és repetitív szakaszok érkeznek, a sztori pedig ellaposodik. Ez főként annak is köszönhető, hogy a Biomutant nagyon beszélteti a karaktereit, de ezek a választható dialógusok a legkevésbé sem érdekesek, 2-3 óra után az ember már unalmában átlépteti őket olvasás nélkül, nemhogy elgondolkodik, vajon mit is válaszoljon.

A karakterek sem eléggé izgalmasak ahhoz, hogy az ember alig akarja letenni a kontrollert, márpedig egy open world játéknál 2021-ben, amiben nem az ötletek viszik el a balhét, nagyon fontosak lennének az igazán emlékezetes, imádni való szereplők. A Biomutantben nincsenek. Az sem sokat segít a helyzetén, hogy a karakterek külsőségeikben is eléggé hasonlítanak egymáshoz. Ez viszont hála istennek annyira azért nem zavaró, csak nem érted, miért nem lehetett igazán megjegyezhető külső és belső tulajdonságokkal rendelkező szereplőkkel benépesíteni ezt a világot.

Ez a világ egyébként tele van kalanddal, és jól is néz ki, de az azért bőven látszik rajta, hogy nincs minden pontja egyformán kidolgozva. A táj néha ámulatba ejtő és gyönyörű színekkel teli, néha viszont nagyon slendrián, homályos hátterekkel vagy kidolgozatlan arcú lényekkel hoz zavarba. Mintha nem is ugyanazok az emberek készítették volna minden részét, hanem két stúdió, aztán a végén megpróbálták volna összehozni, ami összejött.

Ez amúgy nem csak a grafikára érvényes, hanem arra a rengeteg ötletre, amit sikerült a 20 fős brigádnak belezsúfolni a Biomutantbe.

Látszik, hogy az ötleteléssel nem spóroltak, de az is, hogy nem igazán ért össze minden, ettől függetlenül még belepakoltak mindent a játékba, amit kitaláltak. A baj csak az, hogy ettől még nem lett érdekesebb, mint egy átlagos nyílt világú játék. Csak zsúfoltabb.

A játék karmarendszert használ, ami általában jó hír, hiszen mi dönthetjük el, hogy a sötét vagy a világos oldalra állunk-e, és ez nagyban befolyásolja a játék végkimenetelét. Mégsem hinném, hogy sokan újra fogják játszani egy-egy esetleges új irány miatt, de persze ízlés dolga. Maga a harcrendszer igazából látványos, de van valami hiányérzete az embernek, talán azért, mert sem a közelharc, sem a gunplay nincs tökéletesre csiszolva, viszont még így is élvezetes tud lenni egy-egy csörte.

A kraftolási és fejlődési rendszerben könnyen el lehet veszni. Tényleg több fronton is fejleszthetjük a karakterünket, a főbb tulajdonságainkat erősíthetjük, de akár brutális kombókat vagy új erőket is „vásárolhatunk” a harcok során szerzett különféle „ajándékokból”, mindegyiküket más és más fronton költhetjük el, ami az első órákban erős fejetlenséget okoz, mert az ember azt sem tudja megjegyezni, hogy akkor most milyen megkapott pontot hol költhet el. A menürendszert kiismerve azonban lassan elindul a költekezés, hogy egy mindenféle pszi-erővel és biomutációval felvértezett karakterrel induljunk világnak.

A folyamatos harc-lootolás-kraftolás-fejlődés-területfoglalás-kis harc-nagy harc-bossharc egy idő után elég unalmassá válik. De mindezzel együtt sem lehet legyinteni a Biomutantre. Nem az év játéka, vannak hibái, vannak gyengeségei, a sztorija béna, de a hangulata elviszi. Egy aranyos, néha kissé rémisztő nyílt világú, enyhén kaotikus, de szerethető 25-30 órás játék, ami nem váltja meg a világot, de nem fogod megbánni, ha rászánod azt a pártíz órát. Emlékezni sem fogsz rá 5 év múlva. Annyi viszont majd megmarad, hogy nem fájt.

A player szerint

  • A hangulata eléggé magával ragadó
  • Minden más tekintetben teljesen átlagos
  • Kissé kaotikus, túl sok mindent akartak belezsúfolni
Player-méter
7
És ezt olvastad már?
Elkészült a Szomszédok taktikai kártyajáték, vége az unalmas őszi estéknek