1961. november 16. délelőttjén a Captain Theo nevű görög teherhajó másodtisztje, Nicolaos Spachidakis a Bahama-szigetek térségében a távcsövén keresztül fürkészte a horizontot, amikor hirtelen megpillantott egy fura fehér foltot a hullámok között.
A dolog nagyjából egy mérföldre lehetett tőlük, és a másodtiszt minden egyes pillanattal biztosabb volt benne, hogy egy felfújható mentőcsónakot lát. Némi habozás után a hídra kérette a kapitányt, aki úgy döntött, hogy változtatnak a menetirányon és megnézik, mit sodort az útjukba a tenger.
A fehér folt valóban egy mentőcsónak volt, melyben egy alig élő szőke kislány dülöngélt előre-hátra, miközben a víz fölé lógó lábai körül cápák járták halálos keringőjüket arra várva, hogy a törékeny test végre belebukfencezzen a tengerbe. Mielőtt a legénység a hajó fedélzetére emelte volna a kislányt, egyikőjük elővette a fényképezőgépét és megcsinálta azt a fotót, mely hamarosan az évtized egyik legszomorúbb szenzációjaként szaladt körbe a világon.
A képen a 11 éves Terry Jo látható, a Duperrault család középső gyermeke, aki zsenge kora ellenére közvetlenül a fotó készítése után már másodjára menekült meg a biztos haláltól.
Magányos férfi a tengeren... és egy holttest
Három nappal Terry Jo megmentése előtt a térségben a Gulf Lion nevű olajtanker is találkozott egy hánykolódó mentőcsónakkal. Ebben egy kétségbeesett férfi ücsörgött, aki már messziről integetett a tanker felé segítségért kiabálva. Ahogy közelebb értek hozzá, a legénység észrevett még valamit a férfi mellett:
a csónakban egy hétéves szőke gyermek mozdulatlan teste hevert.
Miután a fedélzetre húzták, a kimerült férfi Julian Harvey-ként, a Bluebelle nevű vitorlás kapitányaként azonosította magát. Elmondta, hogy a vitorlásra előző este fél kilenc körül egy hirtelen jött heves vihar csapott le, ami kettétörte a hajó árbócát, mely kilyukasztotta a hajótörzset és megrongálta az üzemanyagtartályt. A Bluebelle azonnal süllyedni kezdett, miközben a tartályból szivárgó üzemanyag is lángra kapott. A tűz elvágta az ekkor már a hálókabinokban lévő utasokat a fedélzettől, így ők a süllyedő hajó törzsében ragadtak. Harvey megpróbálta kimenteni őket, de egyedül a legkisebb gyermeket, Renét tudta a felszínre hozni. Az ekkor már nem lélegző gyermeket a mentőcsónakba húzta, majd megpróbálta újraéleszteni. Nem járt sikerrel, az élettelen testet azonban nem volt szíve a tengerbe dobni.
A Bluebelle tragédiája így összesen hat áldozatot követelt: Harvey felesége, Mary Dene és a Duperrault család összes tagja – a negyvenéves Dr. Arthur Duperrault, felesége, Jean, 14 éves fiuk, Brian, 11 éves lányuk, Terry Jo és a kis René – mind odavesztek. Legalábbis Harvey ekkor még így tudta.
Egy életre szóló kaland
Dr. Arthur Duperraultnak hatalmas álma volt, hogy elviszi a családját egy karib-tengeri vitorlázásra, és erre sikeres optikusként minden esélye meg is volt. Negyven éves korára össze is tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy '61 novemberében a wisconsini Green Bay hideg teléből elutazhasson családjával együtt a napfényes Floridába.
Az egy hetesre tervezett kirándulás nem volt olcsó. Duperrault választása egy Fort Lauderdale egyik kikötőjében ringatózó 18 méteres vitorlásra esett, melynek kibérlése 515 dollárral tette könnyebbé a családi kasszát, de mivel a családapa nem értett a hajózáshoz, legénységet is kellett szereznie. Végül egy 44 éves helyi férfira esett a választása, aki napi száz dollárért vállalta, hogy elvégzi a kapitányi feladatokat, segítségül pedig magával vitte 34 éves feleségét, aki szakácsként és mindenesként vett részt a kiránduláson.
November 8-án a Bluebelle kifutott a kikötőből, fedélzetén Julian Harvey kapitánnyal és feleségével, valamint Duperraultékkal, akik a következő négy napot életük legnagyobb kalandjaként élték meg. Sznorkelezés Bimininél, strandolás és vásárolgatás Sandy Pointnál, esténként a tenger csendes morajlása, napközben káprázatos nyári idő és fehér homokos tengerpartok.
Persze semmi sem tarthat örökké, és ezt a család minden tagja tudta. November 12-én, amikor a Bluebelle visszafordult Fort Lauderdale felé, Arthur Duperrault számára keserédes volt a hűvösödő esti idill. Tudta, hogy hosszú, unalmas út áll előtte, vissza a wisconsini télbe, majd megkezdődik a hétköznapi robot, és ebből az egészből nem marad más, csak egy csodálatos emlék.
A vacsora után is ezen morfondírozott, amint nézte a sötétbe vesző tengert. Először 11 éves lánya, Terry Jo állt föl az asztaltól. Megköszönte az ételt és visszavonult a hálófülkéjébe. Ekkor látta utoljára élve a szüleit és a testvéreit.
Négy nap tortúra
A Bluebelle elsüllyedése után Terry Jo víz, élelem és védelem nélkül maradt az apró gumicsónakban, melyen még egy gyermek is nehezen tudott egyensúlyban maradni. Az éjszaka hűvösét aztán felváltották a nap kérlelhetetlen sugarai, melyek felperzselték a bőrét, a békés hullámok hátán ringatózó csónak kitartó mocorgása pedig egy idő után elkezdte kidörzsölni a testét, fájdalmas sebeket okozva, melyeket a sós víz még elviselhetetlenebbé tett.
A csónak eközben lassan széthullott alatta. A vékony fenékvászon már az első nap átszakadt, Terry Jót pedig kis halak vették körbe, melyek csipegetni kezdték mindenhol, ahol szabad bőrét találták.
Másnap egy kis repülőgép jelent meg a horizonton. A kislány próbált integetni, amennyire csak a bizonytalanul imbolygó csónak ezt engedte neki, de a kis gép túl magasan szállt, a fehér lélekvesztő pedig túlságosan beleolvadt a tenger fehér tarajú hullámaiba ahhoz, hogy a pilóta észrevegye őt.
Félő volt, hogy a kislányt az áramlatok északra, majd keletre sodorják, ahol a nyílt óceánra kiérve gyakorlatilag nullára csökkent volna annak az esélye, hogy bárki rátaláljon. Akkor ő is követte volna a Bluebelle-t a hullámsírba.
A második nap estéjén álmot látott, melyben vörösbort kortyolgató édesapja mellett ült. Egy darabig nézték a távolt, majd apja átnyújtotta neki a poharat. Ugyan ő maga addig soha nem kóstolta ezt az italt, de álmában kellemesen frissítőnek érezte az ízét. Aztán édesapja hangját hallotta: Terry Jo, indulunk! Erre összerezzent, és a valóságban, a csónakban találta magát.
A harmadik napon kezdődtek a hallucinációk.
A kislány testét égési sérülések és fájdalmas sebek borították, az ajkai felduzzadva és kiszáradva, az izmaiban égető fájdalom, száraz szemeit pedig addigra képtelen volt nyitva tartani. Időérzékét már teljesen elveszítette és különös formákat vélt látni maga körül. Egy trópusi szigetet vett észre tőle nem is olyan messze. Zöld pálmafák integettek neki, ő pedig gyenge kezeivel megpróbált közelebb evezni, de a sziget egyszercsak köddé vált. Az este folyamán aztán Terry Jo teste felmondta a szolgálatot és a lány eszméletlenségbe zuhant.
Ki tudja mennyi ideje létezhetett ebben az állapotban, amikor másnap délelőtt hangokat hallott. Résnyire nyitotta a szemeit és azt látta, hogy valami hatalmas a csónak fölé tornyosul. Tompának ható, távoli kiáltások verték fel a tenger egyhangú moraját, majd valami megragadta, és kivette az addigra cafatokká szakadt lélekvesztőből. Ő maga egy pillanatig azt hitte, megint csak képzelődik, aztán tisztult az elméje. Megmenekült.
Istenem! Hát nem csodálatos?
Amikor Julian Harvey-t november 17-én a kihallgatása közben arról tájékoztatták, hogy Terry Jót egy nappal korábban egy görög hajó legénysége négy napnyi sodródás után kihalászta a tengerből, kórházba szállították és egyre javul az állapota, ő elkiáltotta magát: Istenem! Aztán az őszinte megdöbbenés után sietve tette hozzá: Hát nem csodálatos?
A kihallgató tiszt közölte vele, hogy a Bluebelle-lel kapcsolatos hivatalos nyomozást holnap megindítják, amit Harvey tudomásul vett. Néhány percen belül aztán kimerültségre hivatkozva kérte, hogy szakítsák meg a kihallgatást és folytassák másnap. A kérését teljesítették, így Harvey kocsiba ült és elment a közeli Sandman Motelbe, ahol John Monroe álnéven kivett egy szobát.
Két órával később egy takarítónő lépett be az ajtón, hogy megkérdezze, mindent rendben talált-e az új vendég, a kérdésre azonban senki nem válaszolt. A takarítónő tett néhány lépést előre, és ekkor irgalmatlan vérszag csapta meg az orrát.
Julian Harvey a fürdőszobában feküdt, mellette a földre ejtve egy borotvapenge. A combján, a bokáin és a nyakán ejtett mély sebekből gyakorlatilag teljesen kivérzett. A szobában egy kézzel írt búcsúlevelet is találtak, melynek csak az utolsó pár mondata szólt arról, miért is tette ezt magával:
Túl fáradt és túl feszült vagyok. Már nem bírom ezt tovább.
A nyomozóknak akkor állt össze a kép, amikor végre leülhettek Terry Jo kórházi ágya mellé, és a kislány vallomása végre leleplezte a Bluebelle végzetének valódi okát.
A tengeren elvész a sikoly
November 12-én este Terry Jo Duperrault elsőként állt föl az asztaltól vacsora után. Elköszönt a szüleitól, lement, majd lefeküdt abban az aprócska hálófülkében, ahol az azt megelőző napokban kisebbik testvére, René aludt. Fél tíz körül kiabálásra és hangos puffanásokra ébredt a fedélzet felől. Bátyját hallotta apja után kiabálni, majd halálos csend ereszkedett a hajóra.
Kiszállt a hálófülkéből és elindult felfelé. Amikor felért a fedélközbe, hirtelen megpillantotta a konyhában édesanyja és bátyja vérbe fagyott holttestét. Földbe gyökerezett a lába. Ekkor találta szembe magát Harvey-val, aki idegesen rákiabált, hogy azonnal menjen vissza a hálófülkébe.
A kislány visszaszaladt az ágyába és magára húzta a takarót. Akkor mászott elő ismét, amikor a lépcsőn elkezdett benzinszagú tengervíz ömleni a kabinba. Odafent aztán ismét találkozott Harvey-val, aki éppen az egyik mentőcsónakkal bajlódott. Amikor meglátta Terry Jót, odaparancsolta maga mellé és a kezébe nyomta a mentőcsónak kötelét. Fogd csak meg! – parancsolt rá, majd visszament valamiért a fedélközbe. Valószínűleg az mentette meg a kislány életét, hogy idegességében kicsúszott a kötél a kezei közül. A hajó ekkor már kis híján elsüllyedt, a mentőcsónak pedig elkezdett távolodni, ezért Harvey-nek nem volt más választása, a csónak után kellett úsznia, remélve, hogy Terry Jót a Bluebelle-lel együtt elnyeli a tenger.
Végül nem így történt, és amikor ezt a férfi néhány nappal később megtudta, az igazságszolgáltatás elől a halálba menekült.
Biztosítási csalásból tömeggyilkosság
Terry Jo vallomásából és Julian Harvey öngyilkosságából nem volt nehéz összerakni, hogy mi történhetett a Bluebelle fedélzetén azon az elátkozott estén. Az indíték volt a kirakós utolsó darabja, amit akkor sikerült a helyére rakni, amikor a nyomozók kiderítették, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő Harvey a gyilkosságok előtt két hónappal nagy összegű életbiztosítást kötött feleségére, ami duplán fizetett volna, ha az asszony balesetben hal meg.
Harvey októberben szerződött a Bluebelle tulajdonosával, hogy havi 300 dollárért kormányozza a hajót, amennyiben azt olyanok bérelnék ki, akik nem értenek a hajózáshoz. Mivel a Duperrault család volt az első ilyen bérlő, Harvey már valószínűleg azzal a kész tervvel lépett a fedélzetre, hogy az utazás során elteszi láb alól a feleségét, majd a gyilkosságot balesetnek álcázva, Dupperaultékat szemtanúként használva begyűjti a biztosítási pénzt.
Az elkövetés során aztán a család egyik tagja tetten érhette Harvey-t, akinek így nem maradt más választása. Ha meg akarta úszni a dolgot, az egész családdal végeznie kellett. Egyetlen hiba csúszott a számításába: nem tudhatta, hogy a sorsára hagyott Terry Jo csodával határos módon megmenekül, és borítja az egész tervet.
A tenger árvája
A filmbe illő történet az egész világot bejárta, Terry Jo Duperrault-ra pedig a tenger árvájaként kezdtek el hivatkozni az újságok. Ő nem igazán kért a média figyelméből. Mivel akkoriban a hasonló bűncselekmények áldozatainak az állam nem igazán nyújtott segítséget, így a kislány terapeuta nélkül volt kénytelen feldolgozni, ami a családjával történt.
Hogy eltávolodjon a történtektől, a nevét Tere Jóra változtatta. Ami a gyermekkorából maradt, azt édesapja húgának családjában töltötte annak három gyermekével és nagymamájával együtt. Később családot alapított, férjhez ment és három gyermeket szült.
2010-ben egy pszichológus segítségével megírta, majd kiadta emlékiratait Egyedül: Elárvulni az óceánon (eredeti cím: Alone: Orphaned on the Ocean) címmel, mellyel kapcsolatban elmondta, hogy soha nem akarta, hogy sajnálják amiatt, ami vele történt, inkább úgy akart megmaradni az emberek emlékezetében, mint egy lány, aki a történtek ellenére is tovább tudta élni az életét. Hiszek benne, hogy okkal történtek velem a dolgok – mondta, majd hozzátette:
Ha ezzel a könyvvel csak egyvalakinek is segítek meggyógyulni egy hasonló tragédia után, akkor már nem hiába jártam be ezt az utat.