Hogy ezt gondoljuk, annak pedig az az oka, hogy megnéztük a Netflixen elérhető Bo Burnham Inside című alkotást, amit emberünk tökegyedül hozott össze a világjárvány egy éve alatt, egy stúdiófelszerelésekkel telepakolt sötét szobában, mindennemű kreatív vagy operatív segítség nélkül. Az Inside pedig olyan lett, hogy röhögve fogsz rajta zokogni.

A nevetve sírás egyébként is olyasmi, ami Burnham lényéből fakad. Ígéretes stand-up komikusként kezdte a karrierjét, míg egy 2016-os turnén el nem kezdett súlyos pánikrohamokat kapni a színpadon. Igazi művész, gondolhatod, hiszen egy igazi művész állandóan őrlődik, Bo pedig elképesztően érzékeny, sőt, törékeny emberi lény, és ha ez nem így lenne, az Inside sem sikerült volna ennyire átütőre.

Szóval emberünk beköltözött a Los Angeles-i házának vendégszobájába és egy évet stúdiólámpák, kamerák, állványok, hangszerek és laptopok között töltött, közben megpróbálta elmesélni, mit gondol a világról és önmagáról.

Mert annyian elmondták már, hogy az internet 2.0 hogyan termelt ki egy olyan generációt, aminek fontosabb a felszín, mint a mély, és hogyan vált emiatt a képmutatásból a 21. század egyik legnagyobb betegsége, de ilyen látványosan még senki nem adta ezt elő.

Burnham nemcsak lehengerlő lényeglátásról tesz tanúbizonyságot, de szarkazmusban és muzikalitásban is verhetetlen, arról nem is beszélve, hogy elképesztő, ahogyan a teret és a fényeket használja. Nemcsak a szövegei és a dallamai ütnek, de még azt is sikerül elérnie, hogy a néző megfeledkezik róla, hogy épp egy egyhelyszínes alkotást néz.

A pusztító vitriolból fröccsen mindenkire, aki Burnham szerint hozzájárult ahhoz, hogy elcsesződtek a dolgok. A klímaszkeptikusok, a rasszisták, az instagrammerek, az influenszerek, a celebek, a félműveltek és Jeff Bezos is kap egy-egy szegmenst, de – és ez talán a legfontosabb – Bo magát sem kíméli.

Az Inside nemcsak maró korkritika, de látványos utazás egy fiatal művész elméjébe, aki átvitt értelemben és olykor szó szerint is teljesen levetkőzik a közönsége előtt, úgy, ahogy a színpadon erre soha nem lett volna képes. Az értő gonddal felépített érzelmi hullámvasútnak alig akad olyan szakasza, mely csak azért lenne vicces, mert a komikus vicceket mesél. Persze akadnak könnyedebb darabok – mint például az, amikor Burnham az egyik dalához készít reakcióvideót –, de még ezekben is van annyi hozzáadott érték, hogy az eredmény ne csak egy síkon legyen értelmezhető.

Burnham tehát szórakoztatni is nagyon tud, de a fura stand-upnak indult előadás akkor kezd el igazán érdekes lenni, amikor a művész maga is a görbe tükör elé áll. Látszik, hogy emberünket, ugyanúgy, ahogy mindenki mást is, nagyon megviselte az elmúlt egy év magánya és ingerszegény mozdulatlansága, a száműzetés ellenben remek apropója volt annak, hogy mindenki közelebbi barátságba kerüljön önmagával.

Az utolsó jelenet egészen egyszerűen lélekbe markoló. Eltelt az egy év remetelét, kinyílik az ajtó, Burnham pedig kilép a napfényre... ami igazából egy reflektor vakító fénye. Hősünk megriadva ugrana vissza a biztonságot jelentő magányba, de az ajtó már bezáródott mögötte. Kétségbeesetten tépi a kilincset, majd lekuporodva zokogni kezd, a közönség pedig csak nevet és tapsol. Nemcsak brutálisan erős önvallomás ez, de benne van a közösségimédia-parában szocializálódott fiatal minden frusztrációja.

A Bo Burnham Inside általában a fején találja a szöget, de még akkor is jó nézni, amikor esetleg egy-egy lendítés egy kicsit félremegy. Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy mindezt egyetlen ember hozta össze. Erődemonstráció ez a javából egy olyan művésztől, akinek tényleg érdemes lesz megjegyezni a nevét.