Tudtad, hogy a vámpírok irtóznak a feszülettől, szívbe szúrt karóval és napfénnyel lehet kinyírni őket és hogy Stephen King a legtöbbször megfilmesített kortárs horrorszerző? Ha egyikkel sem tudtunk újat mondani, akkor inkább jól kipihenten ülj le a Borzalmak városa elé, máskülönben nem fogod kibírni bebólogatás nélkül!
King 1975-ben írta meg második regényét, melyet már kétszer is feldolgoztak sorozat formájában, először 1979-ben, majd 2004-ben. A Maxra tegnap felkerült azonos című alkotás a sztori első nagyjátékfilmes adaptációja, melyben Bill Pullman fia, Lewis Pullman alakítja a Ben Mears nevű sikeres írót, aki azért tér vissza szülővárosába, a Jerusalem's Lot nevű aprócska településre, hogy ihletet gyűjtsön új könyvéhez, egyúttal szembenézzen a múltjával. Van mivel számot vetni, hiszen hősünk szülei egy autóbalesetben vesztették életüket, amikor Ben még csak kilenc éves volt, így az utazás igazi érzelmi hullámvasutat ígér hősünk számára. Aztán úgy alakul, hogy önismereti utazás helyett az írónak az életéért kell küzdenie, kiderül ugyanis, hogy a városban egy veszélyes vámpír vert tanyát, aki a teljes lakosságot át szeretné terelgetni a saját térfelére.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy a casting sikeresen trombitált össze egy rakás szimpatikus színészt. A 31 éves Lewis Pullman a Top Gun: Maverick után is a nagy áttörésre vár, és mivel a jövőre érkező Mennydörgők* című alkotással a Marvel filmes univerzumának egyik fontos tagjává válik, ez talán végre össze is jöhet neki. Szurkolunk, mert a srác tehetséges, amit ebben a filmben is bizonyít, annak ellenére is, hogy a forgatókönyv teljesen elfelejti kibontani a karakterét. Sajnos nem ő az egyetlen, aki kétdimenziós figura marad. Ugyanígy jár a gyönyörű Makenzie Leigh, a mindig magabiztos teljesítményt nyújtó Bill Camp, William Sadler, Pilou Asbæk és Alfre Woodard is. Egytől-egyig megbízható színészek és meg is teszik, ami tőlük telik, de a vázlatosnak érződő szkript megelégszik azzal, hogy csak felskicceli az általuk alakított szereplőket.
Úgy tűnik, az alkotók mindenképpen bele szerették volna zsúfolni a szűk kétórás játékidőbe a könyv összes történetszálát, így a karakterekre már nem maradt elég idő. Ennek különösen a Pilou Asbæk által megformált familiáris látja kárát, akitől a forgatókönyvírók egészen méltatlan módon szabadulnak meg a történet egy pontján. Nem értem, hogy ha a forrásanyaghoz képest itt-ott komoly változtatásokat tudtak eszközölni, akkor ennyi erővel miért nem vagdosták le a sallangot a sztoriról, hogy több idő jusson a karakterábrázolásra, mely által a végeredmény is sokkal izgalmasabb lehetett volna.
Az eddig rendezőként csupán az Annabelle 3 című gagyit jegyző Gary Dauberman sajnos ezúttal sem volt a helyzet magaslatán. Hiába rendezett vámpíros mozit, a végeredmény meglepően vérszegény és az sem segíti a feszültségteremtést, hogy az alapanyag egy ötven éves regény. King könyve a megjelenése idején még simán tudott friss lenni, de az elmúlt fél évszázadban kiváltképp a filmművészet már többször is átértelmezte a vámpírmitológiát, így a hagyományos, feszülettől, fokhagymától és szenteltvíztől cidriző vérszívók ma már nem tudnak annyira érdekesek és izgalmasak lenni.
Dauberman a fényképezésért felelős Michael Burgessnek lehet hálás, amiért az alkotás helyenként egészen félelmetes képekkel operál és bár a CGI-ért felelős stáb nem mindig állt a helyzet magaslatán, a sminkesek és a maszkosok legalább néhány jól bevált trükkel képesek a frászt hozni a nézőkre. Na ne tessék semmi emlékezetesre gondolni! Senkit nem fog idegronccsá tenni a brutális suspense és a jump scare-ek miatt sem fogunk beesni a szék alá, de azért egy-egy megvillanó pupilla vagy a sötétség és a félhomály ügyesen alkalmazott kontrasztja olykor képesek emlékeztetni arra, hogy végső soron egy vérszívós horror elé ültünk le.
A Borzalmak városa amolyan horror-light, mondhatni, ifjúsági vámpírmozi, ami nemigen képes meglepetést okozni azoknak, akik valamennyire ismerik a műfajt vagy olvastak már életükben kettőnél több könyvet Stephen Kingtől. A színészek miatt lehet szeretni és alapvetően a látványvilágával sincsenek nagy bajok, de az izgalomnak még a szikrája is hiányzik belőle, arról nem is beszélve, hogy a zsánerhez képest meglepően vérszegény.
Márpedig mi másért néznénk meg egy vámpíros horrort, ha nem az izgalomért és a vérfürdőért? Mert hogy tanulságot vagy katarzist ettől a darabtól végképp nem kapunk, az egészen biztos.