Szó se róla, Jay Roach (Apádra ütök, Trumbo) rendezése valóban lelkiismeretes alkotás: Charles Randolph, A nagy dobás Oscar-díjas forgatókönyvírójának scriptjéből szűk két óra alatt képbe hozza azokat, akik nem ismerték közelebbről Roger Ailes, s a nagy hatalmú csatornavezér által bántalmazott nők történetét – de a Botrány gyengeségeire valóban az mutat rá a legjobban, hogy aki viszont látta a Showtime minisorozatát (A legharsányabb hang, Russell Crowe épp most kapott érte Golden Globe-ot), nem érzi majd igazán különlegesnek ezt a filmet. Csak rövidebbnek.

Randolph korrekt, díjszezonba való munkájának igazi hősei a maszkmesterek: Charlize Theron arcán pont annyit változtattak, hogy a néző sűrűn elgondolkodhasson azon, vajon tényleg a színésznőt látja-e, s nem a sztori valós szereplőjét, a republikánus oldal meghatározó hírtévéjének egykori csillagát, Megyn Kelly-t. Nicole Kidmannel nagyjából ugyanez a helyzet, hisz ő sem csak a színészi munka segítségével változott Gretchen Carlsonná. Bár vele kapcsolatban az ember kicsit mindig gyanakszik – már ami hírhedt vonzalmát illeti a szépészeti beavatkozások felé. A film harmadik női főszereplője, Margot Robbie (Kayla Pospisil) pedig egyszerűen csak nagyon jó. S mint sokszor, az ő jelenléte a legszimbolikusabb.

Ám persze John Lithgow-t se kell félteni, igaz, ő aztán teljesen eltűnik a mesterséges háj mögött – amit a szakma nagyágyúja, Gary Oldman Churchill-maszkjáért is felelős Kazu Hiro csapata varázsolt rá –, de azt nem mondhatjuk, hogy kispórolta volna a színészi munkát. Az ő Roger Ailes-e is egy igazi vén szemétláda, akihez a fiatal kolléganőket a hátsó lift szállította, s legtöbbször csak akkor adott nekik lehetőséget az eszüket használni, ha a tévézés előtt még valami mást is megtettek, s megfelelően szép lábaikat nem takarta hosszú szoknya a kamera előtt.

A Botrány nem tagadja azt sem, mi a véleménye a Fox News-ról, az intézményesített hímsovinizmusról, s a csatorna szerepéről Donald Trump elnökké választásában, s az is markánsan érződik, hogy a direktor teljesen odavan Adam McKay stílusáért, amit azért szerencsére nem majmol bántóan – annyira nem is illett volna ehhez a filmhez.

Viszont foglalkozhatott volna sokkal mélyebben is a karaktereivel, mert ugyan tényleg mindenki nagyszerű, de mivel rengeteg karaktert mozgat a történet, még a három központi szereplőnek sem jut elég idő a kibontakozásra. Ők nem, de a maga az alkotás mintha kicsit hadarna, ezért alig kínál ahhoz hasonlóan hatásos jeleneteket, mint amikor Kayla elmeséli, mi történt vele Ailes hatalmas irodájában, ahol annyira gépiesen zaklatta a boss, hogy még a nadrágját se volt hajlandó levenni, miközben megkapta, ami szerinte neki jár.

Ezt az egészet nyilvánvalóan el kellett mondani a nagyvásznon is – de a tévében ezúttal bizony jobban sikerült feltárni a világraszóló botrány részleteit, s súlyos tanulságokkal szolgáló természetét.