Ha valaki azt mondta volna, hogy 2020-ra RPG-sedik a Call of Duty, körberöhögöm. De itt a Black Ops Cold War, RPG-s, gyönyörű, filmszerű, és remek. Csak rövid.
A Call of Duty-széria sportot űz abból, hogy ha fene fenét eszik is, kihoz egy-egy részt minden évben, és újabban nem igazán tudnak tévedni az epizódokkal. A legutóbbi Modern Warfare reboot egyszerűen remek volt, a sztoriját lehetett szeretni, grafikailag pedig még PS4-en is csodákat művelt, úgyhogy ha minden így maradt volna, már akkor se nagyon lettek volna bajok. A Modern Warfare-t aztán nagyjából mindenki elfelejtette, amikor kijött az ingyenes Warzone, azóta már mindenki inkább csak multizik, a filmszerű sztorikra meg tojik nagyívben.
Pedig nem kellene. A Black Ops Cold War ugyanis több értelemben is emlékezetesebb darab az átlagosnál, az egyik remek pontja pedig pont a sztorija. A Black Ops I-II forgatókönyvét is jegyző David S. Goyer tért vissza íróként, igen, ő az, akinek a Penge és A sötét lovag történetét is köszönhetjük, és bár lehet, hogy nem ez lesz a karrierje csúcspontja, azért kellemesen rendben van a sztori, és még meglepetésekkel is szolgál.
A történet főhőse Russell Adler, aki egy csapatban tevékenykedik, egy olyan csapatban, akiket akkor szoktak hívni, amikor nagy a baj, de mégsem ők a Szupercsapat, akkor sem, ha ez az egész annak hangzik. 1981-ben járunk, amikor is egy Halálos irambant is megszégyenítő akció során nyomozni kezdenek egy Perseus nevezetű rosszcsont után, majd hozzájuk csapódik egy Bell nevezetű ügynök, akit mi alakítunk a játék során. Adler és Bell, plusz a többiek aztán végigtrappolnak a világon, hogy elkapják Perseust,
de mivel ez egy Black Ops-játék, lehet sejteni, hogy lesz egy kis csavar a sztoriban.
A legnagyobb csavar az, hogy a Call of Duty nem félt játékmechanikai újításokkal élni, és kvázi RPG-sedni, kicsit a Hitman felé is fordulni, de persze mindezt úgy, hogy közben azért legyenek látványos jelenetek, robbanjon, ami csak robbanhat, mert mégis egy hatalmasra nőtt akciófilmet akar végigjátszani, aki megvesz egy CoD-címet. Nem csak arról van szó, hogy többször kell lopakodnunk, hanem még a válaszainkat is megválaszthatjuk, ami némiképp módosíthatja a játék alakulását. Na nagy változásokra azért nem érdemes számítani, de pár NPC sorsa attól függ, hogy mi hogyan döntünk, és hogyan beszélünk velük és a társainkkal.
Közben azért persze lopakodnunk is kell, és ez a lopakodás azért közel sem annyira kifinomult, mint kellene, olyan „kollofdjútis”, kicsit néha rambós, kicsit néha buta, de azért működik. Egészen odáig merészkedik a játék, hogy bizonyos lopakodós epizódokat többféleképpen is teljesíthetsz, ha például el kell lopnod egy adatot egy számítógépről, akkor választhatsz, hogy a szellőzőn keresztül kúszol be a terembe, vagy lenyomod az épp arra járó egyik őrt, hogy a másikat megkerülve besurranj az ajtón, hogy aztán elrejtsd a testeket a szekrényekben.
De akár hangtompítóval is el tudod intézni a dolgot, vagy megragadhatod az ellenfeledet, és élő pajzsként használhatod. Rajtad áll. Viszont mégsem tűnik úgy, hogy a lehetőségeid tárháza végtelen lenne. Az nem a Call of Duty világa. Csak éppen néha meglepően kinyitották a „csövet”, amiben mozogsz. Annyira, hogy egy komplett küldetést (Oroszországban) úgy hajtasz végre egy nyitott térben, ahogy csak akarsz.
Többféle megoldási mód létezik, és talán pont ezért is lehet a szokásosnál többször végignyomni a Black Ops Cold Wart.
A sztorimód egyébként meglepően rövid, nagyjából 5 óra alatt be is lehet fejezni, és ezúttal ez az 5 óra tényleg kevésnek tűnik (bár ki lehet tolni mellékküldetésekkel), hiszen lenne még benne ötlet és lehetőség bőven, de annyira intenzív és újszerű az élmény, hogy igazából senki sem fog panaszkodni. Kicsit olyan érzése is van az embernek, hogy ez egy teszt, a CoD egyik lehetséges új iránya, és ha jól vizsgázik, akkor lesznek még hasonlóan RPG-s epizódok. Nem lenne baj, ha jönnének még ilyenek, ugyanis sokkal jobban belehúzza az embert a történetbe, ha lehetőségei is vannak, és bár ez a történet azért tényleg nem világbajnok, meglepően rendben van, főként a játékmechanikai megoldások miatt is.
A Black Ops Cold Wart PS5-ön teszteltem, ahol a grafikával és a sebességgel nem is lehettek problémák, bár azt hozzá kell tenni, hogy egy-két pályarész fény-árnyék játékaitól eltekintve valószínűleg nem lehet sokkal rondább PS4-en sem. Azt viszont egyetlen más konzol sem tudja visszaadni, amit a DualSense kontroller művelt.
A DualSense adaptív triggerei ugyanis igazi ravaszt varázsolt a triggerekből, magyarul pont annyira keményedett meg, és a behúzása után pont annyira engedte el magát, ahogy egy fegyver tenné (jó, annyira azért nem, mint egy igazi fegyvernél, de majdnem), és ez tökéletes fegyverérzetet adott a haptikus feedbackkel karöltve.
Tényleg semmihez sem hasonlítható élmény DualSense-szel végigtolni a Black Ops Cold Wart, szinte várja az ember a lövöldözős részeket, amikből vicces módon most a lopakodás miatt egy egészen hangyányit talán kevesebb van, de ami van, az rohadtul élvezetes.
Tényleg van egy kis útkereső jellege ennek a játéknak, de jó utat jelöl ki a CoD számára. Persze a sztori után még ott a jó öreg Warzone, és a zombik is, szóval van miért maradni egy jódarabig, viszont aki csak az egyjátékos kampány miatt játszik Call of Dutyval, az most röviden, de eléggé mást kap a pénzéért, mint eddig. Nem fogja megbánni senki. Maximum akinek nem lesz elég buta.