A Hívások egy olyan horrorsorozat, amiben a színészek csak hangban vannak jelen, de a rémisztgetés talán pont ettől még hatásosabb.
Képzeld el, hogy kapsz egy hívást valakitől. Lehet az a barátod/barátnőd/feleséged, a szomszéd, az anyukád, a gyereked, aztán közben kiderül, hogy valami nem stimmel. Mintha az egyikőtökkel valami gond lenne. Talán csak valami titkot rejteget, esetleg kicsit zavartnak tűnik vagy elkezd leolvadni az arca. És tulajdonképpen az igazi horror csak ekkor kezdődik, hiszen a szereplők nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel, de muszáj, hogy valamennyire összeszedjék magukat, és túl akarják élni ezt az egészet.
A Calls 9 rövidke, 13-19 perces epizódon keresztül művel valami olyat, amit sorozat még nem nagyon művelt, vagy legalábbis nem mostanában, ez ugyanis nettó hangjáték némi képi alátámasztással, valahogy úgy képzeld el, mintha egy nagyon látványos Winamp visualization futna telefonhívások alatt, amelyek még a szöveget is feliratozzák. Erre szükség is van, hiszen az akadozó, recsegő, ilyen-olyan dimenziókba ugró vonalak nem különösebben jóbarátjai a szövegértésnek, ráadásul akinek nem tetszik, hogy angol szöveget bámulhat a képen, az megnyugodhat, a széria ugyanis az Apple TV+-on érhető el, és magyar felirattal is nézhető.
Azzal is megelégedhetett volna a Hívások, hogy minden részben egy-egy teljesen elmebeteg, morális dilemmákkal, mocsokkal és vérrel átitatott sztorit mutat be, amelyeknek semmi köze egymáshoz, de a végére szépen összeérnek a szálak, és bár nem arról van szó, hogy minden mindennel összefügg, összeáll az univerzum, amiben ezek a rettentően furcsa történések zajlanak.
De mik ezek a történések?
Egy srác nem meri elmondani a barátnőjének, hogy szakítani akar, közben a barátnőre valaki nagyon rá akar törni. Egy férfi elhagyja barátnőjét, amikor kiderül, hogy terhes lett, de miközben áthalad a sivatagon, mintha egy kicsit gyorsabban telne az idő a kelleténél. Egy férfi telefonál a szomszédjának, hogy nézze már meg, bezárta-e az ajtót, és ha nem, bent van-e egy táska a szekrényében. Egy házaspár elválik, de miközben ezt megbeszélik, valami nagyon bizarr dolog történik a feleség hipochonder testvérével. Egy férfi felhívja a rendőrséget, hogy bevallja, megölte a barátnőjét, aki épp a karjában fekszik, de közben felhívja őt a nagyon is élőnek tűnő barátnője. Egy lány úgy tudja, van egy mód arra, hogy beszélhessen a halott anyjával.
És mind-mind borzasztó fordulatot vesznek. De van bennük valami közös. Az emberek fura átalakuláson mennek keresztül, és mintha összecsúsznának az idősíkok, így nem annyira meglepő, ha valakit felhívja a jövőbeli énje. Közben semmi mást nem látsz, mint a hívások szövegeit, és nagyon kreatív, szépen megrajzolt hanghullámszerű „tájképeket”, amelyek néha egészen horrorisztikusak tudnak lenni, főleg a Momban, ahol anyu nevének megjelenése már önmagában félelmetes, a köré rajzolt nonfiguratív izé pedig konkrétan rettegést okoz.
Az egészet a 2013-as Evil Dead és a Vaksötét rendezője, Fede Alvarez hozta össze, ráadásul szupersztárok telefonálgatnak benne, olyan színészek hangjait hallod, mint
Pedro Pascal, Aubrey Plaza, Lily Collins, Judy Greer, Rosario Dawson, Karen Gillan, Nick Jonas, Ben Schwartz, Stephen Lang és ahogy azt mondani szokták, még sokan mások.
Igen, rengetegen gyűltek össze, pedig elvileg nem is tűnik sokszereplősnek ez az egész, viszont ha belegondolsz, hogy minden egyes rész új sztorivonalat kezd új karakterekkel, ez már annyira nem is meglepő.
A Calls (ami egyébként egy francia sorozat kvázi remake-je, de valójában teljes újraértelmezése) teljesen mást ad, mint az átlag horrorsorozatok, és bár a végére kissé érdektelenné válik, mire összerántja a szálakat, és megmagyarázza, hogy mi történik itt, azért nem feltétlenül fogsz jól aludni utána, és kicsit összeszorul a gyomrod, ha megcsörren közben a telefonod. Érdemes rászánni azt a bő két órát, aztán felhívni azt, akit szeretsz, de ha a hívás közben azt mondja, fáj a karja, akkor teljesen nyugodtan tojd össze magad.