Hogyan egyeztethető össze a levegőben ugrálás, az akrobatikus mutatványok és Michael Jackson élete? Alig. Ezért a Cirque du Soleil legénysége sem kísérelte meg látványos cirkusszá minősíteni a Jacko-életművet, bár tény, hogy a The Immortal akkor működött igazán, amikor a jó öreg Cirque-ízeket kaptuk, azaz valaki a levegőbe emelkedett, és olyat mutatott, hogy kicsordult tőle az ember nyála.

A világkörüli turnéra indult műsorban bőven elfért volna még több látványos, akrobatikus elem is (amelyet sokszor kárpótolnak a gyönyörű, ötletes díszletek és a kivetítőorgia), de így sincs ok a panaszra, elejétől a végéig remekül kitalált show ez, ami valójában félig koncert is, a színpadon ugyanis élőben szól a zene, az ének azonban az eredeti hangsávokról szól, némi élő vokális megtámogatással. A zenekar jelenléte főleg akkor lesz bivalyerős, amikor megszólal a Beat It, a néző akarva-akaratlanul is felkel a székéről, ugrálhatnékja támad, és előveszi a léggitárt, ami ugyebár mindig ott lapul a hátunkra kötve.

A The Immortal többnyire táncos műsor, amelybe helyenként brutális mutatványokat ékelnek, közben szólnak Jacko legismertebb és kevésbé ismert dalai (a nem mindig szokványos dalválasztásért csillagos ötös jár), akadnak vetítések, együtt zenélés a legendával, rúdtánc-show, légi parádé, japán küzdősport-bemutató, és még egy egylábú táncos, Jean Sok is a mennybe megy. Férfiszemnek pedig már csak azért is csodálatos a műsor, mert a hiperszexuális, mellékállásban saját metálbandával is büszkélkedő Tina Guo csellista játéka audiovizuálisan is erős, érdemes utána nézni, ki is ez a lány. Annyit elárulhatunk, hogy nem szégyellős típus…

Jackson munkásságának olyan emléket állít a show, ami nagyjából azokat is kiszolgálja, akik csak egy szimpla Cirque du Soleil-műsorra vágynak, annak ellenére is, hogy a kelleténél talán egy picit több az üresjárat. A majdhogynem teljesen megtelt Aréna közönsége ettől függetlenül egytől egyig meg lett véve kilóra, főleg akkor, amikor a társulat teljesen emberivé vált.

A szünet közben ugyanis a Jacko-táncosok mindegyike levonult a közönség közé, énekeltette, táncoltatta őket, igazi partihangulatot hoztak, már-már ki is mentünk volna néhány sörért, hoztunk volna nekik is isten bizony, csak folytassák. Másik oldalról viszont akkor meredtek tágra a szemek, amikor előkerült az előbb emlegetett egylábú táncos, Jean Sok, és a legnemesebb egyszerűséggel breakelni kezdett, az ember pedig elgondolkodik rajta, melyik cég foglalkoztatná őt egyáltalán. Sokról érdemes azonban tudni, hogy egy ideje már igazi netes sztárként tündököl, nem véletlenül, ez a francia srác ugyanis olyat tud, amit sokszor két lábbal is szinte lehetetlen véghezvinni.

De nem csak ő a társulat sztárja, a vokalisták között ugyanis ott dalolászik az a Jory Steinberg is, aki anno az American Idol tehetségkutató hatodik szériájának egyik legérthetetlenebb kiesője volt, egyik dala, a Try To Say Goodbye hazájában, Kanadában, illetve Ausztráliában és Japánban pedig még a dupla platina státuszt is elérte. Társa, Fred White pedig Stevie Wondertől a Totóig mindenkivel dolgozott már vokalistaként. A mennybemenetel tehát velük együtt lesz igazán teljes, szóval fel a kalappal, a flitteres kesztyűvel, és szóljon a Man in the Mirror a show emlékére!