Spike Lee cuccai mostanában nem annyira ütősek. Vagy ő cserélte le a dílerét, vagy a régi hoz neki már olyasmit, amihez hozzá sem kellene nyúlnia. A rendező, aki olyan filmeket volt képes összehozni, mint a Malcolm X vagy A belső ember valahogy mostanában nem igazán talált magára, nem csak középszerű, hanem igazán pocsék mozikat hozott, össze, az Oldboy béna remake-je után pedig elengedtük, hadd csinálja, amit akar, mi már nem leszünk ott, hogy átverjen minket a nevével.

Aztán most itt a BlacKkKlansman, és nem nehéz lelkesnek lenni miatta. Mintha Spike Lee sosem készítette volna el azokat a borzalmakat, mintha egyszer csak bekapcsolt volna a fejében valami, ami véletlenül jó 10 éve lekapcsolt. Lehet, hogy csak megtalálta a neki tetsző sztorit, és ez beindított benne valamit, mondjuk Ron Stallworth igaz története nagyjából bárkiben beindít bármit, olyan hihetetlen ez az egész ügy, hogy csoda, hogy csak most pakolták vásznakra.

A történetben Ron Stallworth egy kisvároska első afro-amerikai rendőrjeként egyből mer nagyot álmodni, és feltárcsázza a helyi Ku Klux Klánt, hogy vegyék be tagnak. Mivel nem látják az arcát, csak azt mondja nekik, amit hallani akarnak, egyből érdeklődni kezdenek, és találkozót kérnek. Ron úgy gondolja, tökéletes alkalom ez, hogy beépüljön a Klánba, bocsánat, a Szervezetbe, ahogy ők magukat hívják, és lecsapjon rájuk. De hogyan jelenhet meg, ha a bőrszíne finoman szólva sem kompatibilis a tagsági felvételihez? Úgy, hogy felkéri kollégáját, Flipet, legyen ő Ron a találkozókon, de ő meg egyébként zsidó, ami szintén nem annyira kompatibilis a Klán, bocsánat, a Szervezet értékrendjével.

Ebből persze semmi jó nem sülhet ki, de valami mégis: a teljes káosz. A Szervezeten belül sem rózsás a helyzet, a tagok értelmi színvonalát tekintve mondjuk nem is csoda, de a kisváros fekete közösségében sem, ahol mindenki lázadozik, többnyire ész nélkül, izomból. Mindenki tudja, hogy valami készül, és tényleg, a két Ronnak pedig meg kell akadályoznia a bajt, valahogy úgy, hogy közben ne bukjanak le, pedig a dolgok erősen szintet lépnek, annyira, hogy a helyzet már-már az őrület határán kezd táncolni.

Mindezt eléggé ráérősen bontogatja ki Lee, egy rakás remek zenével és szuper hangulattal, na meg persze humorral, és sajnos rengeteg demagógiával. Mert persze, értjük mi a párhuzamot a jelenlegi politikai helyzet és a ’70-es évek mozgalmai között, értjük a trumpozást, és értenénk akkor is, ha nem lenne ilyen direkt módon a szemünk elé lógatva, sokszor és direktben kimondva, hogy még a biztonság kedvéért a hülye is megértse.

A szájbarágóméter füstölve halálozik el, de még ezt is meg lehet bocsátani ennek a filmnek. Meg lehet bocsátani, mert összességében nem csak egy régi kedvenc rendező nagy visszatérése, hanem egy olyan történet remekül előadva, ami szinte ordított azért, hogy filmre vigyék, és baromi jó, hogy Denzel Washington fia, John David Washington, és a hatalmasat alakító Adam Driver kapták meg a lehetőséget, hogy iszonyú nagyot játszhassanak benne.

Főleg Driver az, aki már megint fantasztikusan játszik, de a fiatalabb Washingtonra sincs panasz, látszik, hogy örökölt ezt-azt a fatertól, viszont az ő karaktere nem is igazán enged meg mást, csak a lazaságot, de azt legalább flottul tudja hozni. Ijesztő film a BlacKkKlansman, mert bár humoros módon mutatja be ezt a teljesen hihetetlen, de igaz akciót, mégis rossz belegondolni, hogy az emberek mire képesek pusztán a hitük miatt. És ijesztő belegondolni abba is, hogy ennek sosem lesz vége. De ez van, nézzük a jó oldalát, legalább vannak olyan őrültek, mint Ron Stallworth, és lehet a sztorijukból jó filmeket csinálni.