Az igazi kérdés az volt, hogy minek egyáltalán egy Albarn-szólólemez. Nem élte ki magát eléggé a Gorillazzal? A The Good, The Bad & The Queen smafu volt? A Rocket Juice & the Moon Tony Allennel és Flea-vel laza ujjgyakorlat csupán? A Dr. Dee operalemez semmit sem jelentett? Eddig is úgy éreztük, hogy ezer fokon ég, kedves Albarn úr, akkor meg mi a francnak még egy szólólemez? És ha lesz, milyen lesz? A helyes válasz a már megint egy kicsit más volt.

Milyen egyáltalán az a zene, amihez Damon Albarn szólóban adja a nevét? Az ember úgy érzi, hogy már ismeri őt, hiszen annyi projektben benne volt, amiben szinte mindig valami mást hozott, de egy szólólemez mindig valami sokkal személyesebb ügy. Hiba lenne azt hinni, hogy nem találni meg az Everyday Robots-ban azokat a hangulatokat, amiket az úriember korábbi munkáiban is megtaláltunk. De azt a fajta melankolikus játékosságot, amit ezen az albumon lehet hallani, azt bizony még nem hallottuk sehol máshol.

Az Everyday Robots a súlyosan magunkba fordulás filmzenéje. Merengős, önmarcangoló szövegek közben csordogálnak az elektronikus alapokra, melyek nem adnak túl sok feloldozást az album 46 perce alatt. A Mr. Tembo egyértelműen a Gorillaz-örökség része, így könnyedebb a nagy átlagnál, egyedüli fellélegzős pillanatként emelkedik ki a lemezről, de minden, ami ezenkívül van, fullasztó, kellemesen depresszív, és ami a legfontosabb, rettentően személyes.

A kezdő, címadó Everyday Robots vonós sample-je egyből a csontokig hatol, a Hostiles ellazít, a Lonely Press Play kazettahangjainak zsenialitása pedig már egészen behúz, és az embernek olyan érzése lesz, mintha egy fotelben elfeküdve szívná egymás után a cigiket, miközben egy elmúlt szerelemre gondol. Ha esetleg úgy éreznéd magad, mint Albarn a borítón, az nem a véletlen műve.

Az olyan daloktól, mint a csodálatos The Selfish Giant vagy a lemezt záró, Brian Eno segítségével felvett Heavy Seas of Love csak magad elé bámulni lehet, szigorúan sötétben. Damon Albarn is ezt tette, saját démonait írta bele hihetetlen régóta várt első szólólemezébe, ami néha öncélú ugyan (a hétperces, szintén Enóval közösen rögzített You & Me nem feltétlenül kellett volna), de sosem zavaróan az, szóval ha pocsék kedved van, bátran tedd be a lejátszóba, szerezz egy bárszéket, ülj rá, és bámulj magad elé. Megérte várni az Everyday Robots-ra, de mély nyomokat nem hagy majd a poptörténelemben.