Abban azért erősen lehetett bízni, hogy mivel a szépemlékű északi bosszúfilm amerikai változatát is ugyanaz a rendező, Hans Petter Moland készíti, tán a Dermesztő hajsza sem erőszakolja meg az eredeti szellemiségét. Szerencsére így is történt. Kritika.
Fontos kérdés ilyenkor, hogy elsősorban kinek ajánlható egy remake – pláne, egy ilyen, ami egyszerre adja ugyanazt, s bizonyos pontokon új dolgokkal is próbálkozik. Ebben az esetben a válasz egyértelműen az (s tulajdonképpen eléggé jó ezt leírni), hogy mindenkinek. Mindenkinek, aki szereti a nagyon fekete humorú, s még annál is erőszakosabb, teljesen dilis, de kifejezetten emberi filmeket. Mindenkinek, aki kíváncsi arra, hogy ugyanaz a direktor hogyan oldja meg ugyanazt a filmet más viszonyok között. Mindenkinek, aki szeretné már látni, hogyan feszegeti Neeson kényelmesen kialakított akciósztár-skatulyáját. Mindenkinek, akit nem zavar, hogy a begőzölt hókotró sztorija ebben a változatban érthető okokból sokkal inkább tűnik egy Coen-filmnek, mint az öt évvel ezelőtt bemutatott eredeti.
Azért is, mert ugye most Colorado államban vagyunk, egy Kehoe nevezetű síparadicsomocskában, színészeink angolul beszélnek, hát meg ott a hó: miért is ne lenne nyilvánvalóbb a rokonság a Fargóval? De egyrészt Coenék stílusában mindig is volt európai íz, másfelől, ha már Hans Petter Moland elvállalta a feladatot, érezhetően úgy lehetett vele, miért ne lehetne a Dermesztő hajsza jellemzően amerikai film – kicsit viccesebb, no meg, ha úgy tetszik, felvállaltan szentimentálisabb Az eltűnés sorrendjébennél.
Jó, azért persze óvatosan kell bánni az ilyen filmek esetében a szentimentális jelzővel, elvégre a lényeg most is az, hogy hullanak az emberek, mint a megfagyott legyek, loccsan az agyvelő, spriccel a vér. A hóra is. A lavina most is onnan indul, hogy gengszterek megölik főszereplőnk fiát, de most Neeson nem telefonálgat, meg tervezget, elvégre jelen esetben ő tényleg „csak” egy hókotró, hanem a maga módján nyomozgat, sodródik, s valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy szétfűrészelt vadászpuskája végén egy-egy gazember leli halálát.
Pont úgy, vagy majdnem pont úgy szerencsétlenkedik mindenki, mint 2014-ben Norvégiában, de mégsem tűnik feltétlenül másolatnak a Dermesztő hajsza – inkább azt üzeni, hogy mindenki egyformán hülye mindenütt, a hó mindenhol a fehér, a vér mindenhol piros. Csak itt vannak indiánok is. Nem apró, de nem is zavaró különbség, hogy most a mellékszereplők érdekesebbek, élettelibbek, mint az Eltűnés sorrendjében esetében. Liam Neeson ugyan remek, s élvezi is szerepét, de mégse tud olyan természetes lenni, mint anno Stellan Skarsgård, vagy olyan szórakoztató, mint partnerei.
Ezzel együtt soha rosszabb önremake-et, s ezt még akkor is így gondolom, ha én inkább Hans Petter Moland következő amerikai (vagy skandináv) filmjére lettem volna kíváncsi. De az élet a legtöbbször nem kívánságműsor – és a moziprogram sem az.
