A Capcom nagyon elemében van. Igazából nem nagyon tudnak hibázni mostanában, bármit adnak is ki a kezeik közül, az biztosan közönségkedvenc lesz, nem is véletlenül. Valahogy nagyon elkapták a fonalat, és legutóbb a Resident Evil 2 új verziójával fel is értek a csúcsra, hiszen sikerült megalkotniuk vele minden idők egyik legjobb remake-jét. Nem csak úgy játékban, hanem úgy mindenben.

Pont ezért is vártuk nagyon a Devil May Cry 5-öt, ami az előzeteseiben nagyon jónak tűnt, de hát láttunk már előzetest sokat, és csalódtunk is sokszor, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy hisszük, ha látjuk, erre tényleg jött a Capcom, és felmosta velünk a padlót. A DMC V olyan, mint egy bespeedezett álom, rettentően gyors, őrült és felocsúdni sem nagyon hagy időt. De nem is különösebben szeretnéd, hogy hagyjon.

A hack’n’slash-játékok atyja embertelen formában tért vissza a 2008-as negyedik rész után egy új számozott epizóddal (közben azért kijött a remek DMC is), és valószínűleg nem is véletlenül kellett ennyit várni rá. Egyrészt hack’n’slash-játékokkal van tele a padlás, egyikük szürkébb, mint a másik, de hébe-hóba azért akadnak kellemesebb és emlékezetesebb darabok. A DMC-nek valahogy meg kellett mutatnia, hogy nem véletlenül ő a stílus királya, ehhez azonban nem lett volna elég egy picivel jobb, picit másabb aprítós menet, ide valami sokkal több kellett technikailag és történetileg is.

A történet egész jó, bár azért nem makulátlan a forgatókönyv, de maradjunk annyiban, hogy összességében szerethető, amit sikerült kihozni a sztoriból. Három karakterünk van, Dante, Nero és a meglehetősen fura V, akit néha úgy istenesen felpofoznál a történet több pontján, de nem tenne jót a tévédnek a művelet. A szereplők már a játék elején Urizennel veszik fel a harcot, de finoman szólva sem sülnek jól el a dolgok, így Dante történetszála eltűnik, az igazi kalandokat pedig Neroval és bájos segítőjével, Nicóval kezdjük meg.

De hogy kezdjük meg, te úristen?! A készítők láthatóan nagyon rajta voltak a Deadpoolon, olyan hihetetlenül viccesen véres főcímet álmodtak meg a játéknak, hogy attól Deadpool is magához nyúlna, nyilván, ha már mások is hozzá nyúltak, jól le is nyúlták, de mivel brutálisan hangulatos és vicces lett ez a pár perc, igazából senki sem sértődik meg azon, hogy maga az ötlet egy kicsit sem eredeti.

A harcstílus mindhárom karakternél más és más. V jóformán nem is bocsátkozik közelharcba, „kedves barátait” engedi maga helyett a tűz közelébe, ő csak a végső csapást méri az ellenre, Nero pedig fél karjára mindenféle extra kiegészítőket pakol, ha mi is úgy gondoljuk, ezeket Nicótól szerezhetjük be, és a kézfej helyére tett villától egészen Mega Man ágyújáig mindent be lehet szerezni nála. Ezeket a Devil Breaker névre keresztelt kiegészítőket szabadon tudjuk cserélgetni és váltogatni. Dante, aki természetesen nem nagy spoiler, de idővel előkerül, jön és ellopja a show-t egészen őrült tettekkel, mint például a kettészedhető motorral való püföléssel, és igen, itt kérdeznénk meg, hogy vajon mit fogyasztottak a készítők a Capcomnál, és hogy nem ártana-e leállni a kábszival.

A legőrültebb pontja a játéknak azonban egyértelműen a szörnypark, zseniálisan undorító, egyszerre félelmetes és aprítani való társaságot sikerült létrehozniuk, akik mindent megtesznek azért, hogy ne aludjunk jól, és hogy megizzadjunk a játék végigvitele közben, de utóbbinál sajnos nem túl eredményesek. A Devil May Cry 5 ugyanis nem túlságosan nehéz. Ez nem feltétlenül baj annak, aki nem akar nagyon megszenvedni egy játékkal, és esetleg később, a befejezés után elérhető új nehézségi szintekkel képes újra végignyomni, csak hát különösebben nem hajtja az embert a vágy, hogy azonnal újra nekiessen. Jó kérdés az is, hogy egyáltalán baj-e az, ha egy játék ilyen mértékű sikerélményt ad. Részemről nem feltétlenül, mert nagyon jól szórakozom 10-11 órán át, és esetleg később talán újra előkapom a DMC V-t, ha úgy adódik.

És hát miért ne adódna úgy?! A Devil May Cry 5 brutálisan precízen összerakott játék, ami ráadásul úgy néz ki, hogy az embernek beleég a retinájába. A RE Engine továbbra is az egyik legcsodálatosabb grafikus motor, baromira szép és gyors is egyben, és úgy tűnik, nagyjából mindenféle stílusú játéknál gyönyörűen teszi a dolgát. A grafika rettentően részletes, komolyan el lehet veszni a megvalósítás bámulásában, a pályák pedig vannak annyira kreatívak, hogy az egész egy tűéles, színes-szagos vizuális orgiává váljon, aminek nem nagyon akarod, hogy valaha is vége legyen.

Szép is, őrült is és marha gyors a DMC V, de nagyon laza is egyben. Tökéletes arányban adagolja a poénokat, egyáltalán nem lehet és nem is szabad komolyan venni. Egyszerre vicces és iszonyúan dögös az egész, és nem csak a beszólásokban, hanem a folyamatosan pörgő zenéiben is. Egyetlen baja van csak: az irányítása, de hála istennek ez sem annyira zavaró hiba. Egyszerűen kicsit olyan érzése van az embernek, hogy nem akarták megkönnyíteni a dolgát, és viszonylag egyszerűnek tűnő mozdulatokat is nem egy, hanem kettő vagy akár egyszerre három gomb együttes megnyomására lehet véghez vinni, ami néha kifejezetten baromságnak tűnik, néha pedig egyszerű átgondolatlanságnak.

De valahol ez is bájos. Bájos, mert nagyon régimódivá teszi a játékot, és egyébként valahol nagyon helyesen az is. Az, hogy megjelenik benne valahol nagyon mélyen a mikrotranzakció, már egy modernebb világnak való behódolást jelez, de nem kötelező igénybe venni, csak egy lehetőségként érkezik bele a képbe. A képességeinket megvehetjük a játékban összegyűjtött piros gömbökért, magyarul nem vagyunk rászorulva, hogy újra kinyissuk a pénztárcánkat, csak ha nagyon derogál nekünk a gyűjtögetés.

A Devil May Cry 5 tulajdonképpen már megint egy telitalálat a Capcomtól. Egy régi nagy sorozat tökéletes formába hozása, ami nem teljesen kompromisszumkész, legalábbis az irányítását tekintve biztosan nem, de minden másban röhögve utasítja maga mögé a konkurenciát, és bár a sztorija ügyes, azért mégis hagy egy pici hiányérzetet az emberben a legvégén. Azt viszont meg kell hagyni, hogy kreativitásban, pályatervezésben, hangulatában és grafikailag világbajnok a DMC V, és nagyon fel kell kötnie a gatyáját a hack’n’slash-játékoknak, ha a nyomába akarnak érni. Vagy majd lopjanak ők is ötleteket Deadpooltól. Nem szégyen.