Brit tudósok kimutatták, hogy létezik egy párhuzamos univerzum, ahol az új John McClane-kaland egy jó film. A világ nyelvét csak Bruce Willis és John Moore beszélik. És most már mi is.
Mikor kiderült, hogy John Moore huppanhat bele a Die Hard-széria ötödik részének rendezői székébe, a rajongók egyöntetűen egymás nyakába borultak, hiszen a zseniális rendező már olyan kultikus karaktereket varázsolt értő kezeivel a vászonra, mint például Max Payne, és neki köszönhetjük az Ómen remake-jének borzongató színvonalát is. Moore most John McClane kalandjaival mutatja meg, mit is tud. És megmutatja, ahogy eddig is.
Az új Die Hard-film ugyanis jobb, mint bármelyik rész, hiszen McClane már öreg, de még mindig kap pár jó beszólást, közben olyan férfias tekintettel bámul ránk a vászonról, hogy legszívesebben meghívnánk egy sörre. A fehér atléta a film végére persze véres lesz, minden törik, minden lángol, a néző pedig elégedetten távozik a moziból, és megköszöni a szüleinek, hogy világra hozták.
Történik mindez egy olyan aprólékosan összerakott forgatókönyvnek köszönhetően, amely képes meglepni minden nézőt. Az alapötlet már önmagában is teljesen jó, legyen két McClane, egy fiatal és egy idős, a fiatal majd nyilván elvihet egy újabb szériát is, esetleg egy–két spin-offot, ha bejön a buli. A kapcsolatuk természetesen megromlott, hiszen John nem fordított elég időt szeme fényére, Jackre, amelyből megannyi drámai pillanat kerekedik majd a mindössze másfél órás játékidő során.
Bruce Willis még mindig remekül alakítja John McClane hadnagyot, benne van ez a vérében, olyan színészi lélekjelenléttel szerepel a vásznon, mint ahogyan azt az utóbbi években egy–két kivétellel minden filmjében teszi, de hasonlóan szerepel a fiát alakító Jai Courtney is, akit a Die Hard-fanatikusok egyből a szívükbe zárnak majd.
Az ötödik nekifutás az operatőr biztos kamerakezelésnek, az ünnepelt John Moore rendezőnek és feszes forgatókönyvnek köszönhetően igencsak erős moziélménnyé sikeredett, melyet mindazoknak ajánljuk, akik imádják a széria eddigi részeit, még akkor is, ha tulajdonképpen csak két hiteles szereplő van benne, John és Jack McClane. Csak reménykedni tudunk, hogy Willis visszatér még a karakterrel.
Értelmező kéziszótár:
egymás nyakába borultak = vasvillát ragadtak
értő kezeivel = egy kétéves gyermek tehetségével
borzongató = alig vállalható
mint bármelyik rész = mint egy magyar dokureality
pár = kettő
férfias = önelégült
meghívnánk egy sörre = addig vernénk péklapáttal, amíg mozog
elégedetten távozik a moziból = kifelé menet megpofozza a pénztárost
megköszöni a szüleinek, hogy világra hozták = számon kéri Istentől az elvesztegetett másfél óráját
aprólékosan összerakott = akciófilmes klisékből egy kéthónapos csecsemő által összeollózott
teljesen jó = megkérdőjelezhető
drámai = teljesen értelmezhetetlen és feleslegesen idegesítő
John McClane hadnagyot = Bruce Willist
színészi lélekjelenléttel = beképzelt macsósággal
szívükbe zárnak = színésziskolába küldenek
biztos kamerakezelésnek = remegő kezének
ünnepelt = Uwe Boll tehetségével bíró
feszes = tátongó lyukakkal teli, borzasztóan kínos
igencsak erős = egy–két jeleneten kívül teljesen értékelhetetlen
mindazoknak = azoknak semmiképpen sem
John és Jack McClane = Ganxsta Zolee és a Kálvin tér
visszatér még a karakterrel = ezután a pokol tüzén pörkölődik majd John Moore rendezővel
Hogy Willis és Moore melyik pillanatában érezte azt, hogy ez a film rendben van, abba jobb bele sem gondolni. Az ő párhuzamos univerzumuk sajnos nagyon távol esik a valós nézői igényektől. Bár Budapest jelesre vizsgázik Moszkvaként, még neki is ég a pofája emiatt. Egy–két jó jelenet csupán az új Die Hard. Másfél órás logikai bakisorozat, rettentően kínos párbeszédekkel tarkítva. Fáj a szívünk érte.