Rendesen kerekedett az egyszeri Marvel-rajongó szeme, amikor kiderült, hogy Sam Raimi rendezi Strange doki második önálló kalandját. Emberünk annak idején a Gonosz halott-sorozattal tette le a névjegyét Hollywoodban, majd a Tobey Maguire-féle Pókember-trilógiával lett belőle blockbuster-gyáros. A Pokolba taszítva még remek kis horror volt, de a 2013-as Óz, a hatalmas már nem sikerült túl jól, azóta pedig Raimi nem ült rendezői székben. Már csak emiatt is izgatottan vártuk a legújabb Marvel-tripet, ami végül a karakteres direktornak köszönhetően az egyik legízesebb, legegyedibb szuperhősös kaland lett.

Kevin Feige szerencsére rájött, hogy ezt a gigantikus filmes univerzumot már nem lehet csak azzal izgalmassá tenni, hogy egyre erősebb főgonoszokat dobálnak a hősök útjába. Thanosszal egyébként is behozták a non plus ultrát, aki után a nézőnek már nem elég, ha jön egy lény, aki egy csuklómozdulattal töröl el városokat a föld színéről. A megoldás: egyedi látásmódú rendezőket kell besorozni. Ki kell venni a kormányt a bevételeket latolgató producerek kezéből, és vissza kell ültetni a sofőr helyére a direktorokat, akik mernek kísérletezni, egyedi ízeket csempészni a főzetbe, és akiknek határozott elképzeléseik vannak arról, mit szeretnének a vásznon látni.

Sam Raimi pont ilyen alkotó.

Most már magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy a Marvel-moziuniverzum (MCU) egyik legnagyobb dobása volt a multiverzum megnyitása. Ezután már szó szerint bármit meg tudnak csinálni. El lehet játszatni a Vasembert egy távol-keleti tinédzserrel, meg lehet komponálni egy rajzfilmfigura és egy hús-vér színész találkozását, festékpacát lehet csinálni Doctor Strange-ből, vagy akár Thanosból lehet Amerika Kapitány, Pókemberből pedig az USA elnöke. Nincsenek határok, mostantól a legvadabb ötletre is simán lehet az Kevin Feige válasza, hogy „Miért ne?”. Valószínűleg akkor is ezt válaszolta, amikor az egyik producere felvetette, hogy rendeztessenek Sam Raimivel egy szuperhősös horrort, amiben a direktor gyakorlatilag folyamatosan önmaga régebbi mozijaiból idéz.

Tíz éve elképzelhetetlen lett volna, most azonban miért is ne csinálhatnák meg?

A bravúrhoz igazából egyetlen dologra volt szükségük: hagyniuk kellett dolgozni a rendezőt, Raimi pedig látványosan meghálálta a bizalmat. A Doctor Strange az őrület multiverzumában határozottan magán viseli Raimi kézjegyét, ami már önmagában dicséretnek számít egy olyan műfajban, melyben eddig a stúdiók arra törekedtek, hogy az egyes nagyjátékfilmek minél inkább uniformizáltabban szállítsák a megszokott élményt. A lopakodó kamera, a villámgyors közelítések, a régi horrorokra jellemző fényelés, a jump scare-ek és a szándékosan túlgesztikulált alakítások mind itt vannak, ami csodálatos feltétként szolgál a hagyományos szuperhősös hozzávalókból készült alapra.

A sztoritól nem érdemes nagy truvájt várni. Strange és ellenlábasa is meg akarnak szerezni valamit. Az utóbbi egy lányt, aki képes utazni a dimenziók között, az előbbi pedig egy tárgyat, amivel le tudja győzni az utóbbit. Nem egy bonyolult képlet, a multiverzumos móka azonban van annyira friss és látványos, hogy még akkor is fenntartaná a néző érdeklődését, ha a puszta cselekmény miatt egyébként meg lehetne halni az unalomtól. Bár a karakterek mozgatórugói nehezen lehetnének egyszerűbbek, a forgatókönyv lubickol a dimenziók közötti utazgatás jelentette lehetőségekben. A film ugyan nem képes szállítani ugyanazt a látványosan elsöprő nézőtéri reakciót, amit a Pókember: Nincs hazaút egyes jeleneteinél tapasztalhattunk a hazai mozikban, de azért ezúttal is lesz néhány ember, aki tapsra emeli majd a kezeit a sztori merészebb ötleteit látva.

Zseniális cameókból és meglepetésvendégekből több is akad, közben pedig Raimi olyan adagban tolja a horrort, hogy ez az alkotás simán az egész MCU legfélelmetesebb darabja. Persze ne tessék durva dolgokra gondolni! Egy Marvel-moziban egyébként sem lehet nagyon elszállni, a rendező horrorjaiban ráadásul mindig egészséges adagnyi humor tompította a borzalmakat, és ez most sincs másként. Folyamatos rettegés helyett inkább egy kis körömrágásra lehet számítani, olykor egy-egy megijedésre, meg az azt követő megkönnyebbült nevetésre, sőt, a franchise-tól eddig idegen morbid humor is előmászik a sírból, ami egészen frenetikus pillanatokat eredményez.

Ez a Marvel-mozi most nagyon másmilyen lett. Van íze, bája, bátran nyúl olyan dolgokhoz, amikhez a családbarát hangnem miatt eddig nem igazán volt szokás, és a multiverzumban rejlő lehetőségeket is okosan használja. Benedict Cumberbatch most is remek, karaktere kiválóan alkalmas arra, hogy betöltse a Vasember halála után támadt űrt, és ezúttal főgonoszt is ügyesen sikerült választani.

Nincs sok okunk tehát panaszra. A rajongók maximálisan elégedettek lehetnek, és azokat is meglepetés fog érni a moziban, akik már temetni kezdték a szuperhősös műfajt. Úgy tűnik, Kevin Feige most már nem a futószalagra és a gyári munkásokra, hanem a manufaktúrára és a mesteremberekre szavaz, mi pedig ennél jobban nem is örülhetnénk a döntésének.