Egy ’66-os film remake-je a Szép kis nap rendezőjétől Cameron Diazzal az egyik főszerepben lehet egyáltalán jó?
Tény, hogy minden a Dől a moné ellen dolgozik. A film eredetije Gyalogáldozat néven nálunk is elérhető darab Michael Caine-nel és Shirley MacLane-nel a főszerepben, ami már önmagában egy erős szintet jelöl, melyhez az új változatból csak Colin Firth és Alan Rickman, esetleg még Stanley Tucci tud felérni valamelyest, de mit keres a filmben Cameron Diaz? Ez az a kérdés, amit még sokszor meg fogsz kérdezni a rövidke játékidő alatt.
Diaz a szerepe szerint egy átverésbe belevont cowgirlt (!) alakít, egyenesen Texasból, amelyet nagyjából már el is hiszel neki, elnézve a gondos orvosi kezek által kezelésbe vett arcát. Az átverés pedig egy Monet-kép köré épül fel, melyet egy médiamogul, bizonyos Lionel Shahbandar szeretne már nagyon hosszú évek óta gyűjteményében látni. Lionel (Alan Rickman) nem megy a szomszédba egy kis prosztóságért, sőt, bőven el tudna látni vele egy teljes kontinenst is, ezzel pedig magára haragítja gyűjteményének kurátorát, az esetlen Harryt (Colin Firth). Harry profi képhamisító haverjával csavaros tervet eszel ki, amivel túljárhatnak a gonosz főnök eszén, közben pedig még meg is gazdagodhatnak.
A Dől a moné tökéletes agyleszívó film, ha nem vágyunk sokszor nézős mókára. Egyszerre van meg benne az iszonytató paraszt humor (meztelenség, fingás és közeli barátaik), és az a régi filmes báj, amit már nagyon régen nem lehetett látni a moziban. Mintha azzal akarná modernebbé tenni az egyébként nagyon szabadon értelmezett eredeti sztorit, hogy Adam Sandler eszköztárából is beleszór a kondérba egy picit.
A többnyire remek Coen-tesók által összekalapált forgatókönyvnek maximum annyi köze van az eredeti műhöz, hogy itt is egy műtárgy elrablása a cél, melyhez egy nő segítségét használják fel. A visszafogottabb 1966-os Gambit-ben azonban szó sem volt oroszlánról, Monet-ról, texasi cowgirlről, meztelen főnökről, elszakadt gatyáról, ezekkel együtt pedig csak nagyon nehezen nevezhető remake-nek a film.
Coenék inkább valami teljesen újat gyúrtak össze az eredeti sztori magjából, ami dicséretes, és élvezhető filmet hegesztettek össze, ha nincsenek túl nagy igényeink egy átverős vígjátékkal kapcsolatban. A testvérek azonban most már tényleg leállhatnának a remake-ek sorával, láthatóan nem áll jól nekik az újratervezés (A félszemű-t nem számoljuk, azt a filmet ők maguk sem tekintik remake-nek), már a Betörő az albérlőm-re sem emlékszünk vissza jó szájízzel, Tom Hanks is valószínűleg csak könnyes szemmel és egy üveg kommersz vodkát átölelve tud visszagondolni arra az idegesítő, végtelenül buta mozira.
A Dől a moné szerencsére nem idegesítő, inkább egy csavaros, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, butuska kis vígjáték, ami azokon a napokon tökéletesen működik, amikor az ember semmit sem akar a világtól, csak hogy kikapcsolják az agyát kicsit több mint nyolcvan percre. Ami egyébként a film élvezhetőségének szempontjából erősen ajánlott cselekedet. Diaz szerepeltetését viszont semmi sem indokolja. Még az sem, hogy ennyi idősen is izmosan mutat fehérneműben a vásznon.