Miután megmentette a világot Vasemberként, aztán elhalálozott, Tony Stark megint visszautazott az időben, hogy ezúttal a viktoriánus Angliából indulva tegyen jószolgálatot az emberiségnek. Nos, az emberiség köszöni szépen, de meglett volna nélküle. Dolittle. Kritika.
Nem csak a vicc kedvéért hagytam a szövegben Downey-n a szuperhősjelmezt – a Universal 175 milliós szuperprodukciója valóban képtelen másról szólni, mint a címszereplő másnapos lődörgéséről. A szupersztár ugyanis még láthatóan nem pihente ki a Bosszúállók búcsúját, így aztán alakítás címszó alatt az egyik helyes CGI-állattól ténfereg a másikig, mutatós kulisszák ölelésében, s törődött fintorgással várja, hogy véget érjen a film. Ennyi lenne neki a Dolittle (pedig állítólag kapott érte 20 milkát), de ami még ennél is szomorúbb: a többi alkotónak se volt jobb ötlete annál, mint hogy hagyják a máskor valóban vagány és ügyes showmant dülöngélni, s jó nagyokat (de legalább csukott szájjal) ásítozni.
A film megtekintése közben tulajdonképpen csak kérdései vannak az embernek, de nem vár válaszokat. Az első, hogy miért gondolhatták a stúdiónál, hogy ami nem ment a hatvanas években, amikor színes, vidám, tisztességes, de lapos musical készült Hugh Lofting meséjéből, Rex Harrison főszereplésével; éppencsak elviselhető végeredménnyel járt a kilencvenesekben, amikor is Eddie Murphy dumcsizott az állatokkal, majd biztosan összejön most, ihlet és működőképes koncepció nélkül. Mert nem: az nem koncepció, hogy számítógépekkel létrehozunk egy jegesmedvét, egy mókust, egy papagájt, meg amit/akit kell, aztán majd lesz valahogy.
Eleve teljesen érthetetlen, hogy miért adták a rendezői széket Stephen Gagannak, a Traffic Oscar-díjas forgatókönyvírójának, a Sziriána és az Arany rendezőjének, aki családi film közelében maximum akkor lehetett, amikor négy gyermekét elvitte moziba, vagy otthon bekapcsolta nekik a tévét. Erre közben a stúdiónál is rájöhettek (későn), hisz az utóforgatásokat a pletykák szerint legalább hárman vezényelték le – abba meg bele sem merek gondolni, mekkora pánik lehetett aztán a vágószobában.
Innen nézve kész csoda, hogy a Dolittle végül nem lett katasztrófa, csak egy nagyon rossz film. Külcsínre rendben van, pontosabban legalább a költségvetés meglátszik rajta, az állatokon – azt leszámítva, hogy egy beszélő kutya mindig para – elég sokat dolgozhattak a trükkszakemberek. Robert Downey kosztümje is szép. De nagyjából ennyi pozitívumot lehet erről a produkcióról elmondani, na meg azt, hogy a tisztességes látvány miatt a legkisebb mozizók ellehetnek vele: nekik még elég tud lenni az is, ha egy sapkás maci akciózik. A szülők közben meg szörnyülködhetnek azon, hogy Downey pofátlanul a kassza felé „játszik”, Antonio Banderas szinte tolerálhatatlanul ripacs, Michael Sheen pedig maga sem érti, miért nem használhatja legalább egy kicsit a színészmesterségét.
Ahogy a Universalnak nem volt könnyű 2019. vége, úgy 2020. elejét is bebukták anyagilag: akkor a Macskák, most a Dolittle. Könnyen lehet, hogy fejek fognak arrafelé hullani. Aztán bizonyára úgy döntenek majd, hogy egy időre békén hagyják az állatokat.