A Dragon Ball és én nem álltunk túl közel egymáshoz, de hogy miért történt így, azt nem tudnám már megmondani. Nyilván mindenki nézte a Dragon Ball Z című zenés-táncos revüt, ahol egy küzdelem vagy tíz részen keresztül folyt, amit mondjuk sosem értettem, de nem azt mondom, hogy nem értettem meg a rajongást, mert ha néha valamilyen oknál fogva, mondjuk egy betegség következtében otthon dekkoltam, és tévét néztem, én is faltam az epizódokat. És valahogy most is ez a helyzet.

Összeakadtunk a Dragon Ball FighterZ-zel, és most úgy érzem magam, mint az a lebetegedett kisgyerek, aki tulajdonképpen akár rajongóvá is válhatna, mert miért ne válna. Ez a verekedős játék mindent tud, ami egy fanatikusnak kell. Mindent is. Olyan tökéletesen összerakott, gyönyörűen megvalósított játék ez, amit mutogatni kellene minden fejlesztőnek.

A Dragon Ball FighterZ egyrészt gyönyörű. Maguk a harcok a sorozat animációihoz tökéletesen hűek, de rá is tettek a készítők egy lapáttal a látványra, így amellett, hogy egy régi rajongónak már csak a grafikai megoldásoktól is könnybe lábad a szeme, le is esik az álla a néha helyesen túlvezérelt anime-csodáktól, főleg akkor, amikor az egyébként 2D-s harcok egy-egy 3D-s elemmel dobódnak fel, mondjuk akkor, ha egy egészen pusztító erejű speciális kombót viszünk be.

Ebbe a tökéletességbe némileg belerondítanak a sztorimód átvezető videói, amik ugyan lehetnének kézzel rajzoltak is, de nem kézzel rajzoltak, helyettük egy ahhoz egészen közel álló CGI-animáció pörög, amiben a gépi háttér néhol kicsit fapadosnak hat a konkrét harc közbeni megvalósításhoz képest. A kontraszt azonban nem nagy, a karakterek így is szépen néznek ki, szóval nem akarod majd egy kamehamehával legyalulni a készítőket a székeikről, meg úgy a világból általában.

A játék azért zseniális, mert sikerült a fejlesztő Arc System Worksnek a lehetetlen: egyszerre készített tökéletes játékot a kezdőknek és a profiknak. Nagyon könnyű ugyanis nagyon látványos dolgokat művelni a FighterZ-ben, ráadásul eléggé gyilkos mutatványokat is össze lehet hozni akár úgy is, ha csak ráülsz a kontrollerre, magyarul könnyen győzhet itt az is, aki csak úgy esztelenül nyomkodja a gombokat, de nyilván az jár a legjobban, aki betanulja a nem túl bonyolult gombsorokat. Nagyon egyszerűen lehet bevinni akár harmincas kombókat is, így pedig mindenki egy kicsit profinak érezheti magát, vagy egy egészen mini Gokunak, ha így jobban tetszik.

A profiknak is akad itt bőven látnivaló, ha a játék mesterévé válsz, akkor ugyanis eszeveszett mozdulatokat lehet előcsalni, amiket olyan animáció kísér, hogy attól az egyszeri rajongó menten magához nyúl. Megéri tehát végignyálazni a tutorialt, de a sztorimód végigjátszása is vele kezdődik, szóval ha úgy van, akkor egyből ezzel is lehet kezdeni az ismerkedést.

A sztori egyébként egészen pofás, abszolút olyan, mint egy régebbi sztorivonal, magyarul aki nem csak a látványos bunyóra vágyik, hanem valami extra tartalomra, az is megkapja, amit akar. A történetben egyébként klónok ellen vesszük fel a harcot, ráadásul valami lény Goku testében ragad, és ki kell derítenie neki és barátainak, hogy mi is történik, és miért nem tudják megfelelően használni az erejüket. A párbeszédek baromi jól sikerültek, 100%-ig hozzák a széria hangulatait, látszik, hogy totálisan szerették volna kiszolgálni a legrégebbi rajongókat is a dumákkal és a bunyókkal egyaránt, és ezt maradéktalanul sikerült is összehozni.

A harcok maximum 3 a 3 ellen folynak, folyamatosan változtathatjuk, kit tartunk meg a kis csapatunkban, és kit nem. A sztorimódban ennek lesz is jelentősége, mivel a harcban megtépázott karaktereink életereje nem tölt fel teljesen a következő menetre, a pihenőre küldött szereplők pedig jobban töltődnek, mint azok, akiket kiküldünk a pofonesőbe. Egy térképen választhatjuk egyébként ki, kikkel vagy kivel szeretnénk felmosni a padlót legközelebb, egyes meccseket előre vehetünk vagy nyugodtan figyelmen kívül is hagyhatunk, ha nem kívánjuk mindenkivel megszagoltatni a cipőtalpunkat. Különféle extra képességeket adhatunk majd a kis társaságunknak, amelyeket a verekedések során megszerezhetünk, ezekkel akár nagyobb erőt vagy akár gyorsabb regenerálódást is elérhetünk.

A játékmódokkal sem bántak szűkmarkúan, a sztorimód mellett például ott az arcade mód is, amiben végig kell küzdenünk magunkat egy ranglétrán, és ha valami, hát ez rendesen megizzasztja az embert, mert míg a sztoriban különösebben nem kell megfeszülni egy-egy győzelemért, az arcade módban már az elején is gyorsan úgy elverhetnek minket, hogy csak úgy nyekkenünk. Észnél kell lennünk, és gyakorolnunk kell, máshogy nem megy itt a boldogulás.

Multizni is öröm a Dragon Ball FighterZ-zel, bőven ad lehetőséget a játék élő játékosok lekamehamezására, ezeket a módokat pedig, mint ahogy az előzőekben említetteket is egy lobbiból érhetjük el, amelyben szabadon mozoghatunk, és láthatjuk benne a többi, éppen harcra éhes játékosunk avatarjait is. A különböző játékmódok recepciósaival kell „beszélnünk”, ha el akarjuk őket indítani, ami mondjuk nem a játék legerősebb pontja, de gyorsan át lehet ezen is lendülni, ha az ember játszani akar, és onnantól már nehéz hibát találni abban, amit látunk és tapasztalunk.

A Dragon Ball FighterZ-nek egy apróbb hibája így is akad: a sztorimódban ugyanis a minket állandóan elpusztítani akaró klónok nem túl változatosak, de ez sem rondít bele annyit a képbe, hogy ne könnyes szemmel akarjuk átölelni a készítőket, és ne akarjuk gyorsan megint megnézni a régi epizódokat. A FighterZ elérte nálam, hogy el akarjam kezdeni nézni a Dragon Ball Z-et, és nem, nem vagyok beteg. Talán csak egy kicsit, de az egy teljesen másfajta betegség, de azt mondatja velem, hogy a Dragon Ball FighterZ előkelő helyen végez majd az év végén 2018 legjobb játékainak listáján.