A Dragon Ball Z egy vallás. A gyerekkorod egy tekintélyes részét kitevő sorozat vagy nagyon bejött vagy teljesen hidegen hagyott, de ha egy picit is vevő voltál Son Goku és barátai sztorijára, akkor menthetetlenül rácsúsztál a szériára. A Bandai Namco elég bátrat húzott, úgy készített DB-játékot, hogy az tulajdonképpen csak az igazi rajongók számára legyen nagyon élvezetes, ezzel a kockázatos húzással viszont elérte, hogy úgy készítsen megosztó játékot, hogy tulajdonképpen maga a produktum jó, sőt, kifejezetten szerethető. Csak egy hatalmas lyuk tátong benne, amit a rajongással lehet igazán kitölteni.

A Kakarot fogja, és újrameséli a Dragon Ball Z történetét, így különösebben túl sok újdonsággal nem találkozik az ember, de nem is baj, hiszen ezt a sztorit nagyon is szeretjük, és bármikor szívesen nézzük újra, az meg már csak hab a tortán, ha a világában kalandozhatunk az átvezető videók között. És nagyjából pont erről van szó, a fejlesztők hagynak, hogy szabadon bejárjuk a sorozat világát, felfedezzük a helyeket, újraéljük a sztorit, és vonódjunk bele minden eddiginél jobban.

A sztori pedig még mindig működik. Még akkor is, ha ismered. Akkor is, ha nemrég újranézted. Méghozzá azért működik, mert egyszerűen parádés a játék megvalósítása. Abszolút hű az animéhez, totálisan kézzel rajzolt hangulata van, olyan, mintha egy rajzfilmet néznél folyamatosan. Ha játszottál a remek Dragon Ball FighterZ-zel, akkor tudod, miről van szó, olyan vérprofi cel shaded grafikáról, amitől elmorzsolsz egy könnycseppet, ha nem vigyázol.

A japán és angol hanggal is végigjátszható Kakarot ráadásul a hangokkal és a zenékkel is azok könnyzacskóival játszik, akik ismerik a sorozatot, hiszen egészen a legapróbb részletekig megpróbálnak hűek maradni az animéhez, így baromira nem nehéz folyamatosan olyan zenéket, sőt, akár hangokat is felfedezni, amiket a jó öreg sorozatban is folyamatosan hallottál.

Ez abszolút rajongókényeztetés a javából, csak van egy apróbb bibi: hogy ettől még egy elég jó és változatos RPG-ként kellene működnie, de a Kakarot a változatosság szóval nincs különösebben jó viszonyban. Kezdjük ott, hogy a speciális mozdulatok megszerzéséhez különféle színű gömböket kell megszereznünk, amiket szimplán úgy tudunk begyűjteni, hogy az adott pályarészen, amelyet a világtérképből kiválasztottunk, repkedünk fel és alá. Irdatlanul sok gömb lebeg mindenfelé, nem nehéz összeszedni őket, csak az a jó kérdés, hogy sok-sok órával a játék megkezdése után még mindig olyan őszintén mosolyog-e az ember, amikor orbokat gyűjtöget repkedve, mint az elején. Csak mert túl sok élvezet nem lesz benne, pedig az elején kifejezetten jó mókának tűnik az egész.

Apropó repkedés: elsőre a pokol kénköves bugyraiba kívánod azt, aki kitalálta konzolon az irányítást, és nem mondom, hogy alaptalanul, de egyórányi játék után már eléggé megszokja az ember, de szeretni akkor sem fogja. Az ide-oda repülés és irányítás miatti anyázás közben aztán belefuthatunk mindenféle ellenfélbe, akikkel látványos küzdelmeket lehet lenyomni. Speciális mozdulatokkal feldobhatjuk a bulit, néha muszáj is, főként, ha jóval erősebb ellenféllel, vagy boss-szal találjuk magunkat szemben, közben pedig folytatódik a könnycseppek elmorzsolása, mert itt is képesek vagyunk szétroncsolni a környezetet, vagy beledöngölni a földbe az ellenfelünket harc közben. Ilyennek kell lennie egy igazi Dragon Ball Z-RPG-nek.

A harcok viszont már nem különösebben kreatívak, igazából a látvány viszi el őket, nem az élvezet, bár a látvány tényleg olyan, hogy még azt is meg lehet bocsátani neki, hogy tulajdonképpen három gombot nyomogat az ember minden csata közben, és abból az egyik a védekezés. A harcok is csak úgy tízórányi játék után kezdenek unalmasabbá válni, de mivel mi is fejlődünk, és egyre erősebb ellenfelek jönnek, ez annyira azért nem fog fájni.

Az viszont már igen, hogy a bossok nagy része totálisan mocskos harcot folytat, amikor már azt hiszed, hogy jól állsz, elkezdenek csalni, és legyalulnak, aztán töltheted újra a küzdelem elején mentett állást. Ez rettentően frusztráló tud lenni, és igen korán találkozol majd a jelenséggel, már a Goku vs Raditz-meccsnél is elkezded szidni a fejlesztők anyukáit, és az még csak a játék eleje. Persze vihetsz magaddal rengeteg potiont, az mindig segít, de akkor is, ez a húzás a legapróbb mértékben sem szimpatikus a Kakarottól.

A játék RPG-mivolta nem csak abban merül ki, hogy XP-t szerzünk, és mindenféle mozdulatot szerezhetünk a gömböket beváltva, hanem abban is, hogy egy community board nevezetű táblán pakolhatjuk egymás mellé a karaktereket, akik ezzel különleges bónuszokhoz juthatnak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például ha egymás mellé tesszük az egymáshoz közel álló karakterek megszerzett „emblem”-jeit, akkor ezek a karakterek valamilyen módon felboostolódnak, a lehetőségein száma pedig a játék előrehaladtával egyre nagyobb és nagyobb lesz.

Természetesen nem csak a főküldetéseket lehet végignyomni, mellékküldetésekből is akad szép számmal a játékban, de nem érdemes arra számítani, hogy sokat dobnak majd a változatosságon. Közben pedig vadászhatunk, horgászhatunk (a farkunkkal, igen), gyűjtögethetünk, és főzhetünk Chi-Chivel mindenféle finomságot, aki van olyan jó fej, hogy el is csomagolja nekünk a kaját.

A Dragon Ball Z: Kakarot egy szuper megvalósítású, rajongókényeztető RPG, de mégis úgy érezni, hogy több ötlet kellett volna bele. Még így is bőven megéri végigjátszani, főleg akkor, ha szeretted a sorozatot, de ha fogalmad sincs, mi ez az egész, akkor sanszos, hogy pár óra után hagyod, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Ritka az olyan játék, amihez szükséges az alapjául szolgáló film, sorozat vagy könyv feltétlen szeretete, de a Kakarot ilyen. De ha ez megvan, akkor lehet, hogy párszor tényleg könnyezni is fogsz.