Mark Gatiss és Steve Moffat a Sherlock óta abszolút a szívünk csücskei, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy inkább a Sherlock első két évada miatt, na meg azért, mert tulajdonképpen miattuk szerettük meg Benedict Cumberbatch-et, akiből szupersztárt faragott a széria. A Sherlock sem volt már túlságosan jó az utolsó évadokra, de azért mindig is bíztunk abban, hogy Gatiss és Moffat egyszer csak előjön valami újdonsággal, ami felhelyezheti őket a csúcsra. Hát nem a Drakula lesz az.

A Netflix és a BBC sorozatában azért lehetett bízni, mert ez a két fazon mindig megtekeri kicsit a már ismert mondaköröket, lehetőleg pont úgy, hogy kiszámíthatatlan legyen a sztori, és folyamatosan meg tudjon lepni egy-egy merész húzással. A Drakula pont ezt teszi, össze-vissza hajlítgatja a klasszikus történetet, de a végére egy olyan pontra ér el, hogy jó eséllyel belőled is élőhalottat varázsol.

A formátum ugyanaz, mint a Sherlock esetében, 3 másfél órás kvázi film, amelyek mind-mind különböző helyzeteket mesélnek el, de valahol mégis összeérnek, ezúttal talán sokkal jobban, mint korábban bármi, amit ezek a csávók kiadtak a kezeik közül. A történet 1897-ben indul Magyarországon, ahová megérkezik a mit sem sejtő Jonathan Harker, hogy Drakula gróf Londonba költözésének papírjait lezsírozza. Aztán "mama helyén marad", Harker nem megy haza, miután kiderül számára, hogy a kastély tele van sötét titkokkal, a gróf meg valahogy állandóan fiatalodik, ő meg alig emlékszik a napjaiból valamire, amire meg emlékszik, arra bár ne emlékezne.

Harker viszont már az első epizód első pillanataiban is egy rothadó testű élőhalott, tehát lehet sejteni, hogy Drakula nem épp egy délutáni bingópartira hívta át, ő pedig nem igazán jött jól ki végül ebből a helyzetből. A férfit épp apácák hallgatják ki, egyikük, Agatha meglehetősen nem apácásan viselkedik, annyira laza és közvetlen, hogy azt Isten odafent nem tudni, hogyan díjazza mindezt, de ha minden apáca ilyen lenne, akkor a zárdákban kicsit oldottabb lenne a hangulat.

Harker, Agatha és Drakula szálai szépen lassan összeérnek, aztán hopp, máris ugrunk egyet a második részre, ami egy meglehetősen pocsékul sikerült hajóútról szól, mármint mindenki másnak pocsék, akit nem hívnak Drakulának. A harmadik rész megint csavar egyet a sztorin, és igazából az igazi bajok akkor kezdődnek.

A három rész elméletileg nagyon kreatívan vinné végig a gróf történetét, akit Claes Bang egyszerűen zseniálisan alakít. Isten bizony csak miatta érdemes végignézni ezt a háromrésznyi katyvaszt, az ő jelenléte és jelenetei ugyanis baromi jók, ráadásul a Drakula nem is vicceli el az ijesztgetést, amikor ijesztő akar lenni, akkor nagyon is az, és még csak nem is árad belőle az olcsó szag, látszik, hogy költöttek ám rá rendesen.

Amit viszont nem lehet pénzért megvenni, az a forgatókönyv, azaz de, meg lehet, de ezt most inkább hagyjuk. Míg az első részben elhiszed, hogy ebből egy elég korrekt, meglepően félelmetes, iszonyú jó színészi játékokkal elmesélt, felfrissített Drakula-sztori lesz, a harmadik rész végére eljutsz oda, hogy az alkotók elmennek a jó büdös… vámpírkastélyba. És nem csak azért, mert képesek voltak a diverzitás jegyében egy afro-amerikai csávót pakolni egy 1897-ben Londonba tartó hajóra, vagy egy ázsiai lányt egy ugyanebben az évben Magyarországon működő apácazárdába. Ez csak szimplán nevetséges.

A baj az, ahová ez a sorozat kifut, és aki még nem látta az egészet, az inkább most ne olvasson tovább, mert jönnek a spoilerek a sorozat végével kapcsolatban.

SPOILERVESZÉLY!

Szóval most komolyan, a több évszázada élő Drakula, aki kegyetlen, mint az élet, nem jön rá, hogy tulajdonképpen nem öli meg a napfény, és a legendák, amelyek a legyőzéséről szólnak, kamuk? És mit tesz, amikor rájön? Megöli magát. Aha. Aha. Nem azt, ami logikusan következne mindabból, amit az utolsó részben felépítettek, hogy világuralomra tör, mert semmi sem akadályozza meg. Nem. Megöli magát. Hát hogyne. Ráadásul erre a pontra már a sorozat annyi logikátlan, következetlen momentumot mutat fel, hogy az ember néha a fejéhez csap. Ezek tényleg ugyanazok a csávók, akik annyi zseniális nyomozást írtak Sherlocknak?

Az okés, hogy átugrunk a jelenbe, ahol Drakula egyből felismeri a kamerát, de nem tudja, mi az az autó? Az, hogy a hirtelen elsőszámú vérforrássá előlépett, majd vámpírrá változtatott Lucy nem falja fel egyből az előtte álló szerelmét, hogy regenerálódjon, hanem hosszasan csókolózik vele, majd megkéri, hogy ölje meg? Nyilván. A vámpíroknak is van lelkük. Vagy várjunk csak? És mi történik azzal, hogy a vámpír csak akkor jöhet be egy házba, ha behívják? Néha nem? Vagy ez nem vonatkozik mindenkire minden esetben?

A Drakula koncepciója nagyon ügyes, nagyon szépen hozza össze a szálakat és az idősíkokat, de a legvégére egyszerűen hanyaggá válik, mintha az alkotók inkább mégis le akarnák tudni gyorsan az egészet, karót döfni a szívébe, és vissza se nézni többet. Ezért kár volt, pedig az első két rész alapján nagyon sok volt ebben a felmelegített sztoriban. Claes Bangnek viszont jár a véget nem érő taps.