Aztán a közönség megoldotta a dolgot, a film világszinten közel 434 millió dollárt keresett, annak ellenére is, hogy egy HBO Max előfizetés birtokában gyakorlatilag ingyen megnézhette az alkotást bárki az otthona kényelmében. A siker megérdemelt. Villeneuve műve nem volt hibátlan, de összességében monumentális és lenyűgöző tolmácsolása volt a Frank Herbert világhírű könyvében elmesélt sztorinak.

Hiába szeretik ezt hangsúlyozni sokan, az alapmű egyáltalán nem megfilmesíthetetlen, még úgy sem, hogy ebbe David Lynchnek 1984-ben látványosan beletört a bicskája. A regény története maratoni, de jól követhető, az Arrakison harcoló felek ábrázolása izgalmas és átgondolt, így a filmes adaptációra vállalkozó alkotóknak igazából csak az okozhatja a legnagyobb fejvakarást, hogyan prezentálják a sci-fi-fantasy világát úgy, hogy ne kelljen rákölteni egy kisebb európai ország éves költségvetését. Amit Lynch idejében még csak praktikus effektekkel és díszletekkel lehetett megoldani, arra Villeneuve-nek már ott a számítógépes technológia, amivel néhány évtizede még leforgathatatlannak vagy gazdaságtalannak hitt jeleneteket is viszonylag olcsón össze lehet hozni.

A Dűne: Második rész abban a szent minutumban folytatja a sztorit, ahol az első rész végén kénytelen volt abbahagyni. A Harkonnenek kiirtották az Atreides-házat, amit viszont ők sem tudnak, hogy Paul és édesanyja, Jessica az Arrakis őslakosai, a fremenek között találtak új otthonra. Bár a folytatás a könyvtől már jobban el mer távolodni, mint az előzmény, a rajongók valószínűleg így sem fogják elátkozni az alkotókat. Villeneuve bármihez nyúl, azt úgy képes bemutatni, hogy az ember szájában megáll a popcorn.

Az azért érezhető, hogy hiába a közel háromórás játékidő, a tartalmas sztori miatt nemigen volt idő üresjáratokra. Emiatt nem érdemes még egy pisiszünetre sem elhagyni a termet, mert a néző garantáltan lemarad valami fontos vagy látványos jelenetről, ha néhány percig nem figyel oda. A történet két szálon halad, melyek csak a fináléban érnek össze. Egyfelől láthatjuk, Paul és édesanyja hogyan illeszkednek be a fremenek közé, hogyan válnak a közösség egyre fontosabb tagjaivá egészen addig, míg az egész bolygó sorsát alakító döntéseket kell meghozniuk. Paul és Csani kapcsolata is elmélyül, és az utóbbi annyira fontos szereplővé lép elő, hogy a forgatókönyv gyakorlatilag az ő nézőpontján keresztül láttatja az eseményeket. A másik szál a Harkonnenek törekvéseit mutatja be, hogyan igyekeznek szó szerint az utolsó porszemből is kisajtolni a fűszer nevű méregdrága nyersanyagot, miközben a fremenek ott nehezítik a dolgukat, ahol csak lehet. A Báró és csatlósa, Rabban mellé egy új fenyegetés csatlakozik a szadista Feid-Rautha személyében, aki egy még a másik kettőnél is kiszámíthatatlanabb gonosz.

A Dűne második részének grandiózussága Herbert nagyszabású regényében gyökerezik, de a lehengerlő hatás már a filmes eszközök kiváló ritmusú és erőteljes alkalmazásának köszönhető. Külön ki kell emelnünk az operatőr, Greig Fraser nevét, aki a Dűne első részén és a 2022-es Batman című mozin is dolgozott és már ezekben sem tudtunk betelni a képeivel. Fraser ezúttal is zseniálisan játszik a fókuszponttal, a Villeneuve által előszeretettel használt narancssárgás ellenfénnyel, a Harkonnenek szülőbolygóján játszódó képsorokkal pedig valami olyasmit hozott össze, ami a székbe szögezett minket, hogy az epikus fináléról ne is beszéljünk.

Vegytiszta mozivarázslat, ami ebben a filmben történik. A gyomorremegtető basszusokkal operáló filmzenével karöltve tálalt lenyűgöző képek láttán tényleg tátva marad az ember szája. A hatást csak fokozza, hogy az alkotás nemcsak a felszínen csillog, de a karaktereiről sem feledkezik meg, sőt, Herbert mondákkal, hiedelmekkel és tradíciókkal gazdagon lefestett világát is látványosan képes a vászonra adaptálni. Külön öröm, hogy az első részben még bénácskának ható késes-kardos küzdelmek végre rendes koreográfiát kaptak. Arról egyébként nem a rendező tehet, hogy az előzményben ezek nem annyira működtek, hiszen a regényben is leírt pajzs miatt a szereplőknek egy fura, nem a dinamikus csapásokra összpontosító harcstílust kellett elsajátítaniuk. Ezúttal szerencsére ebből visszavettek az alkotók, csattognak a kések és recsegnek a páncélok, így végre a test-test elleni küzdelmek is frenetikusak lettek.

Bár Villeneuve egyértelművé tette, hogy nem igyekszik belefogni a harmadik részbe, ezzel a két filmmel már így is megteremtette az elmúlt évtizedek legizgalmasabb sci-fi franchise-át. A második rész minden tekintetben rálicitál az elsőre, teszi ezt úgy, hogy annak sem a lélek, sem az értelem, sem az érzelem nem látja kárát. Érdekes, izgalmas, lélegzetelállítóan látványos alkotás, amit nem csak az előzmény rajongóinak lehet szívből ajánlani.

Jelenleg mozis fronton nem is szolgálhatunk ennél jobb tanáccsal: tégy magadnak egy szívességet és áraszd el az érzékszerveidet ezzel a filmmel!