Bevallom, eddig elkerültem az EA UFC-szériáját, és nem is tudom, hogyan történhetett ez. Anno imádtam a Fight Night-játékokat, és szeretem a UFC-t is, ráadásul az sem mentség, hogy drága lett volna a játék, mert már a béka feneke alatti béka feneke alatt volt az ára egy-egy leárazáskor. De lehet, hogy nem is baj, hiszen mindenki, aki nem próbálta ki, most talán a legjobb pillanatban kapcsolódhat be.

A UFC 4 ugyanis jó. Van hova fejlődnie, de ha szereted nézni, akkor játszani is szeretni fogod. Már ha a mestere tudsz lenni, mert minden más esetben a folyamatos vereség lesz a legjobb barátod. Gyakorolni kell. Lehetőleg sokat. Fejlődni. És akkor rendben leszel.

A játék persze arra gyúr, hogy a ringben érjenek a legnagyobb meglepetések, ott történjen az igazi varázslat, és minden más próbáljon megfelelni egy elvárt szintnek. Csak pont ezért furcsa kettősség vonul végig a játék kampányán. De kezdjük ezt egy kicsit messzebbről.

A kampány egy történetet mesél el rólunk, a küzdősport leendő királyáról, akit egy meccsen felfedez Davis edző, majd elkezdi felkészíteni mindarra, ami vár ránk a profibb versenyeken. Maga a sztori papírvékony, jóformán semmi, és ez mondjuk nem annyira jó hír, mert már a Fight Night Championben is bőven volt kielégítő sztori, nem tudni, miért nem lehet visszanyúlni hozzá, de mindegy, mert ami van, az is érdekes funkciót tölt be.

A sztorimód vagy a karrier, ha úgy jobban tetszik, inkább egy jó hosszúra nyújtott tutorial, amelyben megtanulunk rendesen küzdeni, hogy aztán később egymás ellen is jó meccseket tudjunk lenyomni. Nem arról van szó, hogy élvezhetetlen lenne a karriermód, csak viszonylag gyorsan unalomba fullad a felkészülés-meccs, felkészülés-meccs, felkészülés-meccs sorozat, és tényleg úgy érzi az ember, hogy csak arra fordítottak nagyon sok időt, hogy a ringben jól érezd magad.

Hiába alkotjuk meg a saját karakterünket akár a legmaximálisabb odafigyeléssel (szinte mindent megszabhatunk a saját harcosunkon), valahogy súlytalan a dolog, nem igazi karakter, akiért aggódnánk, csak akit belökünk a ringbe. Az sem segít sokat, hogy a karriermód karaktereire láthatólag nem fordítottak túl nagy figyelmet, néha már-már előző konzolgenerációs szintű a megvalósítás, de amint jön az igazi harc, máris a helyére kerül minden.

Mert az igazi harc veszettül szórakoztató. Ha az ember megtanulja az egyébként nem feltétlenül egyszerű ütéskombókat, és a kontrollere mesterévé válik, látványos és brutális bunyókat lehet lenyomni, amelyek mind megvalósításban, mind játékélményben tökéletesen hozzák azt, amit egy UFC-játéktól elvár az ember. Egyetlen bibi van: ha az ember a földre kerül, a bunyó minősége óriásit zuhan. De ez annyit azért nem ront az élvezhetőségen, hogy az ember a pokolba kívánja az egészet.

Az EA Sports UFC 4 nem egy könnyű játék, de megtalálhatja benne a földöntúli jóságot az is, aki nem akar azzal vesződni, hogy megtanulja a durva gombkiosztású kombókat. Valamiért a fejlesztők olyan elképesztő gombkombinációkat találtak ki, hogy feketeövesként kell bánnunk a kontrollerünkkel, de ha mondjuk ezeket a kombókat hajlandó vagy megtanulni, akkor kezdődik az igazi játék.

Persze ha nem kombózol, „csak” az alapgombokat használod, akkor is lehet sikerélményed, ha megfelelő ütemben, odafigyelve bunyózol. Ez nem az a játék, amit ész nélkül lehet nyomni, de azt is hiba lenne kijelenteni, hogy nem talál benne élvezetet az, aki arcade verekedős játékokhoz szokott. A UFC 4 még mindig inkább a szimulációhoz áll közel, de esélyt ad az új belépőknek arra, hogy rácsússzanak.

Ha legközelebb sikerülne grafikailag feljebb lépni a játék minden területén, a karriermódhoz pedig egy épkézláb sztorit írni, plusz a földharcot elfogadhatóvá tenni, akkor lenne igazán tökéletes az EA Sports UFC 4, de így is annyira jó vele harcolni (és hát ugye igazából kihívója sincsen), hogy szó nélkül beleölsz majd irdatlan mennyiségű időt, ha pedig mindened a sportág, akkor kötelezően rá kell nézned a negyedik felvonásra.