Velence főutcájának egyik éttermében éppen egy csülökkel töltött rántott tarját, vagy valami hasonló fitneszkaját tolok befelé az arcomba, míg velem szemben Peti egy tál marhapörivel hintett túróscsuszát lapátol magába. A tányér mellett ott figyel egy-egy gyöngyöző fröccsenet, de csak azért, hogy legyen mit kiizzadni a fesztiválra menet. Nincs mese, most három napig idegből toljuk a dolce vitát, hiszen EFOTT történik a tóparton, azt pedig illik nagyon komolyan venni.
A fesztivált idén sikerült a legnyarabb nyárra időzíteni. Kánikula a köbön, a parkolóban az autókat takaró vastag porba rajzolt pöcsök, izzadó női testek és pillanatok alatt húgymeleggé változó dobozos sör. A Velencei-tó nélkül erre a dzsemborira valószínűleg csak úgy emlékeznénk, mint arra a fesztiválra, ahol a bőrünkön tíz perc után vastag sárrétegben egyesült a por és az izzadság. A tó szerencsére hamar rendbe teszi a dolgokat. Direkt az egyik sátorhoz közel pakoljuk le a törölközőinket és Péter azonnal be is támadja a pultot, ahonnan egész nap felváltva hozzuk a sportfröccsöket.
Szürcsölve és rendszeres időközönként megmártózva még ezt a pokoli hőséget is el lehet viselni valahogy
Sajnos annyi eszünk már nincs, hogy jó előre betárazzunk naptejjel, így a fesztivál első napján úgy sülünk ropogósra, mintha direkt így terveztük volna. Peti még jól pofán is röhög; szó mi szó tényleg elég gáz, ahogy a karom belső része látványosan megy át rákvörösből hófehérbe. Már éppen elkezdeném szégyellni magam, amikor hirtelen ott terem mellettünk két tökéletes testű hosztesz csaj, akik gyorsan regisztrálnak minket valami nyereményjátékra, aztán látványosan ülve maradnak a törölközőinken. Főleg a szimpatikus srácokhoz megyünk oda – mondják és hirtelen már nem is zavar annyira az a vicces kis leégés a karjaimon.
Akkor kezdjük el komolyan venni a szitut, amikor kiderül, hogy az egyikük rúdtánccal, a másikuk pedig balettal tartja karban a testét, mivel azonban mindketten tudjuk, hogy a pultosokba és hoszteszekbe fektetett energia megtérülési rátája csak a legritkább esetben lépi túl a tizedesvesszőt, ezért negyed óra után egy „később összefutunk”-kal engedjük őket szabadjára.
Állítólag szombat hajnalban az állomásra tartó fesztiválbusz mellett volt valami bunyó, de ezt az incidenst leszámítva az EFOTT még mindig az egyik legbarátságosabb fesztivál összképét mutatja. A név nem hiába Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója, hiszen a party tele van különböző felsőoktatási intézmények vendégszeretetét élvező lányokkal és fiúkkal, akiknek azért némileg több ész jutott, mint a Szóndon csapatostól baszató egyen-nonfig-tetkós pályakezdő kényszervállalkozóknak.
El is határozzuk, hogy mindent megteszünk az általános pozitivizmus és elégedettség érdekében, ami tulajdonképpen kimerül abban, hogy két kézzel szórjuk a bókokat az utunkba akadó facérnak tűnő lányok felé. A fogadókészség példás, a hölgyek szépen mosolyognak, megköszönik a kedves szavakat, szóval felelősségünk teljes tudatában ki merjük jelenteni, hogy totál állat a buli. Mivel Peti státusza néhány hónapja változott egyedülálló-ról kapcsolatban-ra, ezért ő csak szárnysegédként van jelen, de azt legalább kifogástalanul csinálja. Az van, hogy idén is valami elképesztő mennyiségű szép lány választotta a nyári barnaság megszerzésének módjául az EFOTT-ot, úgyhogy bőven van merre nézelődni.
Az viszont már az első napon kiderül, hogy az élet itt sem fenékig tejfel
Az például totálisan érthetetlen, hogyan gondolták a szervezők, hogy elég lesz ötvenezer emberre nyolc zuhanyzó, melyek ráadásul a takarítás teljes hiánya miatt már délután hat óra körül úgy néznek ki, mintha a fülkékben egy farkasember vedlette volna le az összes fanszőrét.
A várakozás hossza a tömeg miatt olyan fél óra-háromnegyed órára tehető, az emberből pedig ilyenkor hamarabb előjön az állat, főleg akkor, amikor az egyik elöl álló csávóhoz az összes várakozót beelőzve odalibben a barátnője. A sort beelőző csajokat a többiek megnézhetik zuhanyzás közben – buggyan ki belőlem hirtelen, amire akkora kuss lesz ötven méteres körzeten belül, hogy még azt is hallani lehet, ahogy a nagyszínpad előtti téren a rocker a lángosába harap.
A kajálás sem nagyon akar gikszerek nélkül összejönni. Először a Sza-Sa bódéjában a húst is puszta kézzel a burgerbe tuszkoló asszonyság felejti ki a marhát a bucimból, aztán a pizzástól kell megkérdeznem, hogy mi a jó fenéért nevezik szalámis-baconosnek azt a pizzaszeletet, amelyről demonstratíve hiányzik az a nyamvadt bacon. Ott van az – mondják, kérdezem, hol, mire érkezik a jól begyakorolt válasz, hogy a sajt alatt, én meg inkább enni kezdek, mert éhes vagyok, hogy rohadnék el állva!
Legyen tánc!
Na sebaj, csapassunk egyet a hip-hop stage mellett felállított mini vidámparkban! Peti izomból beül az első ülésbe, mer’ hogy ott milyen durván szét leszünk küldve, aztán fél perc múlva úgy sikít, mint egy kislány, én viszont kemény vagyok és majdnem elalszok, mire vége a menetnek.
Az ipari beszaratás után elmegyünk segget rázni és máris az arcunkba mászik az EFOTT másik problematikája; a sátrak hangosítása miatt nem igazán lehet vállon veregetni a technikusokat. Ez különösen akkor zavaró, amikor Soerii & Poolek hagyományosan überbrutál fellépésén az első sorban csápolunk és a torzító basszusok szétcsapják a homlokunkat. Az élményt csak tovább rontja egy hatalmas félmeztelen ürge, akinek seggig ér a homloka, a hátán meg vastag patakokban szakad a gatyájába az izzadság és éppen mellém kell az első sorba pofátlankodnia. Na most egy ilyennel mit csinálsz? Nem tudod nem odaengedni, mert olyan érzés hozzá dörgölőzni, mintha egy meztelen csigával hálnád el a nászéjszakádat, úgyhogy a Maximális extázis kellős közepén kénytelen vagyok elhagyni a sátrat az idegtől füstölgő fejjel.
A fesztivál buliparcelláján nagyjából két futballpályányi területre van összezsúfolva az összes színpad és sátor, aminek egyenes következménye, hogy ha éppen félúton állsz két zenekibocsájtó egység között, akkor újraélheted a bábeli zűrzavart, csak éppen dobhártyaszaggató változatban. Hiába hallgatnád a hip-hop stage-ben nyomuló DJ-ket, ha bejátszik a rockszínpadon szaggató headbanger és azon se lepődj meg, ha a nagyszínpad mellett állva áthallatszik a közeli sátorból kiszűrődő badabumm. Ez ellen egyetlen megoldás létezik: közelebb kell fáradni az általad preferált zeneforráshoz.
Az árakkal egyébként nincs nagy baj. Tibiatya majdnem pont annyiért méri a fröccsöt, mint Pesten és a többiek sincsenek nagyon elszállva. Ezen felbuzdulva aztán nem is nagyon nézzük a fesztiválkártyáink pillanatnyi állását, így viszont sikerül három nap alatt egy akkora összeget leküldeni a torkunkon, hogy azt meg sem írom, mert szeretném minél hamarabb elfelejteni.
Bam-bam-bam!
A péntek délutánt egy forrónacis, piercinges, tetovált szépséggel töltjük, aki a bejárat melletti porviharban szegődik mellénk. A szerdai leégés után már csak okosan barnulunk a parton, a kis gyalogúton éppen egy nem kicsit illuminált srác áztatja egy bazinagy vízipisztollyal az arra lófráló hoszteszek fenekét, a lány pedig – a fesztiválneve Emese – arról mesél, milyen dolog ilyen fiatalon elvált anyukaként gyereket nevelni. Tudom, hogy érdekes emberekkel találkozni nem csak itt lehet, de nekem valamiért ezt az EFOTT-on mindig sikerül abszolválni.
Este aztán ki lehet hajítani a magunkban addig kidolgozott módszertani útmutatót, mert hirtelen akkora tömeg szállja meg a fesztivált, amire még a szervezők sem voltak felkészülve. Az italkimérő helyeken fejvesztett robotban tolják a piát a sorban állók elé, de még így is legalább fél órát kell számolnod, ha enyhíteni akarsz a szomjúságodon. Kétségbeesetten rohanunk egyik helyről a másikra, de mindenhol ugyanaz a tumultus fogad. Csak akkor mérséklődik valamelyest a helyzet, amikor valamelyik nagybetűs headliner a nagyszínpad elé csábít néhány ezer embert.
Elég végignézni a fesztiválozókon, hogy lásd, a jelenlévők 80%-a becsajozni/bepasizni jött ide. A tánctéren körbefordítom a fejem és azt látom, hogy egy két méteres pali berombol a tömegbe, két szót vált egy csajjal, aztán a szájánál fogva úgy kapja ki a társaságból, ahogy a Világok harcában a tripodok szedik össze az embereket vacsira. A szemem megakad egy lányon, aki délután a parton még vissza sem akart köszönni, és amikor a zenét túlüvöltendő a fülébe ordibálom, hogy legyen kicsit vidámabb, mert így nem mer hozzá odamenni senki, a flegmaságra berendezkedett arcszerkezet végre kiprésel magából egy kedves mosolyt. Valószínűleg a feltételezett közös szubkultúra működteti az esti mámort, értsd; építeni kell a felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatokat.
A szombati nap első sugarai már az állomáson találnak minket egy seregnyi alkoholt lehelő fáradt sorstársunk társaságában. Megnyugtató, hogy az idén negyven éves EFOTT még mindig ugyanaz a közel sem tökéletes, de egyik másik fesztivállal sem összetéveszthető dzsembori, ami mindig is volt. Kicsit link, kicsit defektes, de nagyon jóindulatú, nagyon vidám és nagyon nyitott, mint egy nagyipari klubdélután a szabadban. A Pest felé tartó vonaton Peti megjegyzi, hogy ezt a partyt azért rendesen odatettük, bam-bam-bam...
És valóban. Azért, mert ezt oda is lehet.