Ezt csak azért kellett tisztáznom így az elején, hogy világossá tegyem, nem vagyok az a felhasználó, aki ötödjére is neki szeret futni ugyanannak a kihívásnak. Ha annak ellenére is kifiléz egy főellenség, hogy tényleg megpróbálom az évtizedek alatt megkopott képességeim javát adni, nem nyomok rá újra a retry gombra, hanem elküldöm a készítőket a véreres fenébe, a kontrollert pedig csak azért nem csapom szét a tévén, mert azt nem fedezi a lakásbiztosítás.

A FromSoftware pedig pontosan ilyen játékokat készít. Amiért mégis milliók esküsznek ezekre, annak az az oka, hogy az izzasztó nehézséget egyfelől elképesztően hangulatos és látványos köntösbe csomagolják, másfelől pedig a komoly kihívás egyáltalán nem igazságtalan. Ha a játékos egy ilyen soulslike címben nem halad, az nem azért van, mert az alkotók genyóznak, hanem azért, mert vagy a kitartás vagy a tapasztalat hiányzik a kontroller innenső oldalán. Még ennél is fontosabb, hogy amikor egy-egy komolyabb akadályt sikerül leküzdeni, az olyan sikerélményt jelent, ami hosszú órákra biztosítja a motivációt. Ez az a faktor, ami miatt a stúdió játékai óriási sikernek örvendenek annak ellenére is, hogy egy magam fajta casual gémernek már akkor elkezd tikkelni a szeme, amikor az első nullkilométeres csontváz egy suhintással beteszi a föld alá a karakterét.

Az Elden Ring miatt természetesen a fanok már hónapok óta tűkön ültek, és George R. R. Martin, a Trónok harca írójának közreműködése miatt még azok is hallhattak róla, akiket egyébként nemigen érdekelt volna az egész. Később kiderült, hogy Martinnak némi bólogatáson, egy-egy észrevételen és a nyilvánvaló hírverésen kívül nem volt sokkal több szerepe a fejlesztésben, így a továbbiakban nem is emlegetném a nevét, ahogy egyébként a sztorival kapcsolatban sem akarok bekezdéseket írni. A történet egyébként rendesen ki van találva, ahogy a játékban felépített gótikus horrorvilág minden egyes sírkertje is aprólékos odafigyelésről tanúskodik, de ha elkezdenék itt Istenkirálynőről meg kegyvesztettekről hadoválni, még a bennem rejtőzködő geek is sikítva navigálna vissza a Facebook üdítő semmilyenségébe. Legyen elég annyi, amennyit a játék is elárul az első percekben: adott a Köztes Földek nevű világ, amiben a játékosnak kellene bebizonyítania, hogy ő az ügyeletes Csapjáloda Géza. Ki kell hát választanod egy szimpatikusan elborult karaktert, aztán már markolhatsz is rá a kardodra, hogy rendet vágj a bőrödre pályázó rondaságok között.

És ezzel el is érkeztünk ahhoz a tényezőhöz, ami még az elődei által megteremtett műfajon belül is igazi kuriózummá teszi a művet: egy óriási, értő gonddal összepakolt fantáziavilágban engedi szabadjára a játékost, aki oda megy és akkor, ahová és amikor akar, és olyan sorrendben mehet neki a kihívásoknak, ahogyan a szíve diktálja. A készítők ezúttal sem kényeztetik részletes betanítással vagy lépten-nyomon felugró tippekkel a játékost. Jó szokás szerint mindenre magadnak kell rájönnöd, bár ha gyakorlott soulslike-játékos vagy, olyan természetesen fogsz mozogni az alkotás világában, mintha csak egy rántottát kellene összeütnöd a saját konyhádban vasárnap reggel.

Az Elden Ring minden ízében tradicionális FromSoftware-alkotás, épp csak abban különbözik az eddigiektől, hogy kiveszi a csőből a játékost és lerakja egy óriási játszótér kellős közepébe. És amikor azt írom, hogy óriási, ezt tessék úgy is érteni! Nemcsak a megszemélyesíthető karakterek választéka és testre szabhatósága hatalmas, de maga a játéktér is az, nem beszélve arról, hogy ezt a rettentő teret rendesen telepakolták főellenségekkel, csapdákkal, egyedi helyszínekkel, kihívásokkal, rejtélyekkel, új fegyverekkel, eszközökkel, fejlesztésekkel – és még sorolhatnám –, ami egyfelől irtózatosan kitolja a szavatosságot, másfelől élő-lélegző, saját legendákkal és mondavilággal rendelkező világot varázsol a játékos elé.

Apró közbevetés, hogy PlayStation 5-ön bizony nem volt makulátlan a mű technológiai vetülete. Pop-uppal, belassulásokkal már a kezdeti percekben is túl gyakran találkoztunk, és ezek a problémák az egyébként szorgalmasan érkező frissítések ellenére is a mai napig jelen vannak, igaz, egy nagyobb összegben mernénk fogadni, hogy néhány hónap alatt megfoltozzák a játékot. Bár a grafika még ettől eltekintve sem a konzolon látható legszebb, a képi világ egységes és kellemesen hátborzongató, a karaktermodellek és helyszínek pedig olykor elismerő csettintésre késztetik még a legkritikusabb felhasználókat is.

Bár egy soulslike-újonc egészen biztosan meg fog izzadni, mire kitapasztalja, hogyan is kell játszani ezzel a címmel, de a nyílt világ érdekes módon egészen kezdőbaráttá teszi az alkotást. Itt ugyanis semmi nem akadályozza meg az embert abban, hogy kikerülje a keményebb ellenfeleket és az egyszerűbb kihívásokban acélozza meg magát, míg alkalmassá nem válik arra, hogy nekimenjen az első főellenségnek. Ha pedig a játékos anélkül teszi túl magát a kezdeti nehézségeken, hogy megrettenne a játék komplexitásától vagy a hibákat kegyetlenül megtorló játékmenettől, garantáltan rajta marad a szeren, erre a cuccra ugyanis nagyon könnyű rácsúszni.

Az Elden Ring úgy hoz valami forradalmit – a nyílt világ szabadságát – a soulslike múfajába, hogy közben féltő gonddal őrzi mindazt, amiért a szórakozásnak ezt az ellentmondást nem tűrő formáját játékosok milliói bálványozzák világszerte. A játék még azoknak is tökéletes belépési pont, akik a szabadidejükben eddig nemigen élvezték a hibázás-elbukás-újrapróbálkozás-siker folyamatábra gyakorlatba történő átültetését.

A FromSoftware legújabb műve a zsáner erődemonstrációja. Egy óriási, magával ragadó, félelmetes világ, melyben élmény ezredjére is elvérezni. Csak bírd kontrollerrel!