Annyiféle horrort láttunk már, hogy igazából alig van valami, ami megemelné a pulzusunkat. Lehet még operálni valami igazán gyomorforgatóval, esetleg pszichológiai horrorral, de többnyire még akkor is ellentmondásosra sikerül a mutatvány, ha elvileg egyáltalán nem annak kellene lennie, a közönség pedig rossz értelemben véve irtózik a végeredménytől. És igen, most rátok nézek, Midsommar, Suspiria, de akár ránézhetnék A láthatatlan emberre is. A horror annyira ellentmondásos műfaj lett, hogy nincs ember, aki el tudná találni, hogy mi kell a népnek. Mármint a szélesebb közönségnek.

Kivéve James Want.

Ő az az ember, aki a Fűrésszel, a Démonok közöttel és az Insidiousszal megmutatta, hogy bármiből, akár még egy átlagos kísértetházas horrorból is ki lehet hozni valami egészen meglepőt, de még akkor se nagyon tudott tévedni, amikor a DC földjére merészkedett, majd megrendezte az Aquamant, vagy Halálos iramban 7-et kalapált össze, ami egyelőre a széria utolsó igazán szerethető darabja volt.

Úgyhogy amikor kiderül, hogy James Wan horrort rendez, ráadásul nem is veri nagydobra, akkor teljes joggal megdobbanhat a szív. Az Eleven kórt már tavaly bemutatták volna, nem verték nagydobra a létezését, és azt sem, hogy tulajdonképpen mi a fenéről szól. De így van jól. Ezen a filmen meg kell lepődni, hagyni kell, hogy azt tegye veled, amit csak akar.

Wan már megint ugyanazt teszi, amit mindig: fog egy teljesen egyszerű, rég lerágott csontot, és megmutatja, hogy van azon még hús.

Ezúttal egy nő, bizonyos Madison (Annabelle Wallis) kálváriája közben lehet ijedezni, aki többször elvetélt, de újra teherbe esett, és egyelőre remekül állnak a dolgai. Azt leszámítva, hogy a férje egy vadbarom. Amikor a férj bedühödik, és gyomron vágja ököllel a feleségét, Madison súlyos fejsérülést szenved, de ez még csak a kisebb baja, hiszen megjelenik a házában valami ronda, nem evilági dög, és kinyírja a férjet, a nő pedig eszméletét veszti.

Nem sokkal később durva halálesetek történnek a városban, a nyomozók pedig értetlenül állnak a brutalitás előtt, a szálak pedig Madisonhoz vezetnek. Úgy tűnik, a nőnek fura kapcsolata van a gyilkossal, az öldöklés időpontjában lebomlik előtte a világ, ő pedig a helyszínen találja magát, de tehetetlenné válik. A rendőröknek, Madisonnak és a családtagoknak kell rájönniük, hogy ki a gyilkos valójában.

De amíg ez kiderül, a film több csavarral próbál meglepni. A helyzet az, hogy többnyire sikertelenül.

A legtöbb csavar teljesen kiszámítható, nagyjából már az elején sejted, hogy kb. mire mehet ki a játék, arra viszont nem igazán lehetsz felkészülve, ahová ez a sztori kifut. Mert ahová kifut, az egy csodás főhajtás Dario Argento horrorjai előtt, mindezt pedig egyszerre nevetségesen és félelmetesen teszi, hiszen abszurd, de félelemkeltő ez az egész, egyszerre legyintesz és nem tudod levenni a szemed a vászonról, amíg tart.

Wan baromi ügyesen rendez horrort, még úgy is képes meglepni, hogy pontosan az történik, pontosan úgy, és pont olyan hangeffekttel, amire számítasz, és ebben rejlik az ő igazi ereje. Olyan hangulatot képes teremteni, ami a jól bejáratott kliséket is úgy tudja átölelni, hogy azok megint frissebbnek hathassanak. Nincs itt sem másképp, van sötétben felbukkanás-eltűnés, hirtelen rohanás süvítő hangeffektre, és anélkül, hogy spoilerezni akarnék, tényleg minden, amit ezerszer láttál már horrorban, de még akkor is ismered ezeket a paneleket, ha csak egyet-kettőt mertél megnézni életedben.

Miért mondom mégis, hogy az Eleven kór az év egyik legjobb (kommersz) horrorja? Azért, mert teljesen szégyentelen módon mer egy B-filmes sztorit elővezetni, de közben remekül vezeti a színészeit, és pont annyit bont ki a karakterekből, amennyit érdemes. Így nem érzed azt, hogy húscafatok rohangálnak „Áldozat” feliratú pólókban, hanem igazi emberek, akikkel tényleg bármi megtörténhet.

Hogy a nagy futás és sikítás közben azért akadnak-e logikai bakik? Hát persze, azért hiba lenne azt mondani, hogy a forgatókönyv minden egyes pontja remekül ki lenne találva, a fordulatok pedig többé-kevésbé kiszámíthatóak. De a fenébe is, rég volt már a mozikban ennyire hatásos, a nagy elődök előtt tisztelgő, elég ijesztő és bizarr horror, James Want pedig most már végképp azok közé a rendezők közé kell sorolnunk, akik képtelenek kiadni a kezeik közül lélektelen munkákat.