A reality nagyon nehéz műfaj. Legalábbis akkor, ha valami nagyon újat akarsz létrehozni, valami olyat, ami nem egy ipari ventilátor lelkületével pörgő pöcshelikopter igényességével próbál nézősereget szerezni magának. Illetve bocsánat, ha azzal is próbálna, akkor közben mégis folyton igyekezne visszahúzni a kormányt, és közölni a kedves közönségével, hogy mindez nem feltétlenül a kétbites embereknek készült, hanem azoknak is, akik értik az iróniát, bírják a szarkasztikus humort, és az agyasabb poénokat. Ilyen is van. A Netflix rátalált a tökéletes arany középútra.

Egy gyönyörű helyszín, szikrázó napsütés, óceánpart, luxusvilla, meg egy rakás ember, akikre csak nagyon távolról, hunyorítva lehet rásütni, hogy Mensa-tagok lennének. Ismerős? Nagyjából az összes valóságshow ezt tudja. Legyen napfény, legyen pia, aztán úgyis megtörténik, aminek meg kell történnie, mert a castingon csak olyan embereket válogatnak össze, akik a másodperc törtrésze alatt porlasztják le szemmel a másik alsóneműjét, a szótárból pedig kitépték a gátlás szócikket, bepanírozták, aztán megették krumplipürével, majd egy jóízűt fingottak, videóra vették, és kitolták Instára a követőknek. Egy átlagos szerda egy valóságshow-szereplőnél.

A Too Hot To Handle-ben (vagy magyar címén Ellenállhatatlan kísértésben) az a szép, hogy szörnyen egyszerű az alapötlete, szörnyen egyszerűek a karakterei, és papíron nem is tűnik úgy, hogy valami elképesztően szórakoztató lenne a paradicsomi cölibátus, viszont egyszerűen nem lehet abbahagyni, ledarálod, mert látni akarod, hogy mit tesz még egymással ez a pár ember, mert bár nem tehetnének egymással semmit, nagyon is tesznek. Nincs itt semmi extra, csak pár rémesen egyszerű fiú és lány, akinek az lenne a feladata, hogy távol tartsa magát a másiktól, de mivel szexuálisan túlvezérelt Duracell-nyuszik, legalább annyira tudják betartani a szabályokat, mintha azt mondanád egy gyereknek, hogy beengeded két órára a csokiboltba, ahol minden ingyen van, de nem vehet le a polcról semmit, és ne is álmodjon arról, hogy bármibe is beleharap, miközben a csokik beszélnek hozzá. És nem, nem szedett be semmit.

Magyarul nem azt mondja a szabályzat, hogy Icuka ne röffenhetne rá Lajosra a tengerparti séta első 2 métere után, „mindössze” azt, hogy ha megteszi, akkor az össznyereményből súlyos pénzeket csesz el. Szó szerint. Ez pedig ugye viszonylag rossz hatással van a csapatdinamikára, mert innentől jön régi barátunk, a hibáztatás és a csúnyán nézéssel bruttósított gyűlölködés, ami aztán semmi jót nem szül. De ezek az emberek teljesen másképp működnek, nekik a szex nemcsak természetes, hanem olyan, mint a levegővétel, sőt, számukra tényleg non-stop ott van a levegőben, és nem is fogják vissza magukat, mert hát levegőt folyamatosan venni kell, és hopp, hát nem becsúszott belégzés közben egy kis kufirc is?!

A Too Hot To Handle-ben csak olyan versenyzők vesznek részt, akiknek nem kell megküzdeniük azért, ha valakit az ágyukba akarnak vinni. Elég megjelenniük bárhol. Szépek, izmosak, szeretik az életet, és hát… nem túl okosak. Ösztönlények. Maradjunk ennyiben. Ők pontosan tisztában is vannak a képességeikkel, és nem tudnak meglenni szex nélkül egyetlen napig sem. Ekkor jön Lana, a „beszélő kúp”, egy okoseszköz, kvázi a show házigazdája. A kütyü egy igazi főgenya, mindent lát, nem lehet kibújni a szabályai alól, néha szarkasztikus poénokat pukkantgat és nem akar jót az embertársainak. Illetve ez nem teljesen biztos.

Hát nem ránézésre is egy igazi főgonosz?

Azért nem biztos, mert Lanának küldetése van. A nagy szám a show mondanivalójában (mert hogy nagyon is van neki) az, hogy még az agyhasználatot séróból elítélő kúrógépeknek is meg kell tanulniuk, hogy érdemes a másik érzéseire figyelni, picit erősebben kapcsolódni a partnerükhöz ahelyett, hogy egy gyönyörű húsdarabként tekintenének rájuk, akinek elfogyasztása után máris átlibbennek a következő húsdarabra. Hogy ez mennyire megy nekik sikeresen, az már más kérdés, de a második évad annyira szórakoztató lett, hogy igazából mindegy is, mit csinálnak ezek a nem túl bonyolult fiúk és lányok, egyszerűen nem hiszed el, ami történik.

Tényleg azt nézed, amint néhány heroinistától elvonják a napi adagot, ők meg megpróbálnak szerezni innen-onnan, csak hogy ebben a házban mindenki egyszerre függő és dealer is. Ha meg tudnák állni azt, hogy legalább egy napig ne legyenek rottyon, akkor nagy pénzt nyerhetnének, de erre nem sok esély van, ha a lakótársaid a világ legjobb minőségű cuccait árulják, és igazából nem közvetlenül neked kell fizetned a drogért, hanem levonják egy összegből, kvázi mintha hitelbe menne.

Marha ügyes kis koncepció ez, de adódik a kérdés, hogy hogyan lehet mindezt kétszer elsütni. Másodszor ugyebár nem lehet már eljátszani, hogy a csapat ne tudja, hová érkezett.

Az első évad brutálisan nagyot szólt, mindenki ismeri a műsort, a francnak sincs kedve erényövet húzni egy gyönyörű szigeten, amikor modellekkel van körülvéve. Úgyhogy cselesnek kell lenni: a producerek elhitették a résztvevőkkel, hogy a Parties in Paradise nevezetű reailtybe érkeztek a formás idomaikkal, ahol az lesz, amit Michelle mondott Jimnek az Amerikai pite végén: szex vakulásig.

Érkeznek is szépen egymás után a fiúk és a lányok, és már az első másodpercekben sem csinálnak titkot abból, hogy a ruháik csak azért vannak fenn, mert a készítőknek nincs kedvük folyamatosan cenzúrázni a meztelenséget, úgyhogy mennek a méregetések, mindenki ránéz röntgenszemével a másik bikinijére, elindul a kötöttfogású seggfogdosás, aztán nagyjából a „Volvót vettem, használtat, Lajos vagyok, b*sználak” minőségű ismerkedő szövegekkel már indul is a smárolófesztivál.

A második évad viszont abban is különbözik az elsőtől, hogy ez a csapat a legkevésbé sem érdeklődik a szabályok betartása iránt, így sikerül már egy nap alatt több mint 20 000 dollárt lehúzni a 100 000-es nyereményből, és akkor még nagyon messze járunk a végétől.

Ezt a realtyt nem csak azért jó nézni, mert olyan, mint egy szép emberekkel levezényelt „ki mit dug?”, hanem azért is, mert tényleg olyan fordulatokat művelnek ezek a fiúk-lányok, amiket nem hiszel el, amik egy normális életbe már nem férnek bele, de a fenébe is, ezek a húsok nagyon lazán veszik az életet, és úgy látszik, így is lehet élni.

Tényleg láttál már ilyet, de van a show-nak két olyan aspektusa is, amit semmi más nem tud megadni. Az egyik az igazi host, a narrátor, akinek olyan szarkasztikus megjegyzései vannak, hogy legszívesebben megtripláznád a jelenlétét, mivel konkrétan vinnyogni lehet egy-egy beszólásán, miután már eleve vinnyogtál attól a teljesen abszurd/buta/kínos történéstől, amit éppen kommentált. A másik az, hogy valóban emberré teszi ezeket a húsdarabokat, és megpróbálja megmutatni, miért lett belőlük az, aki. És hopp, ilyenkor mindig rájössz, hogy ők is szenvedtek, ők is menekülnek valami elől, és nem véletlenül lettek ennyire sekélyesek.

Ezek után pedig már őszintén tudsz nekik szurkolni is, igaz, továbbra sem érted, hogyan vezérelhet valakit ennyire a szex, de hagyjuk is.

Fogod a fejed, amikor a nagy dumák után (úristen, mit meg nem tennék veled) egy szabályszegéssel sikerül max. 20 másodperces kézimunkával dollárezreket veszíteni. Amikor már sokadjára cicázik egymással teljesen feleslegesen a fiú és a lány ahelyett, hogy simán együtt lennének. Amikor paktumot kötnek a rejszolásra, ami szintén tilos. Ilyen a világon nincs. Ilyet megírni sem lehetne.

Az Ellenállhatatlan kísértés a Netflix egyik legjobb dobása. Egyszerre buta, kínos és okos, egyszerre szól a túlontúl egyszerű embereknek és azoknak, akiknek komplex humora van, közben azt is eléri, hogy kicsit másképp tekints azokra az emberekre, akiknek csak a külsőségek és a szex számítanak. Valahol mélyen mindenki ember, ugyanolyan problémákkal, ugyanolyan félelmekkel, és semmi más nem számít, mint hogy meg tudjanak nyílni. Ha ezt egy Lana nevezetű okoseszköz oldja meg számukra, akkor az. Ha egy smárolást engedélyező okosóra, akkor meg éppen az. Mindegy.

A lényeg, hogy még a legreménytelenebb emberek is képesek a fejlődésre. Amíg meg nem fejlődnek, baromi sokat lehet rajtuk röhögni. Jöhet a harmadik évad, várjuk szeretettel.