Csak két dolog biztos: a halál, és hogy egy Pixar-film végén mindig sírsz. Jó, ez nem teljesen igaz, mert a Fel! elején és nem a végén sírt az ember felnőtt létére is, ami az egyik legzseniálisabb filmkezdés valaha. A Pixar képes volt pár percben, beszéd nélkül felskiccelni egy élet szép és fájdalmas sztoriját, annyi érzelemmel, hogy az egy egész filmre is elég lett volna, de a film tulajdonképpen csak onnan indult. Az olyan embereket, akik ilyesmit ilyen tökéletes érzékkel tudnak nagyvászonra álmodni, nyugodtan lehet zseninek nevezni. És ez csak egy ríkatós mozijuk a sok közül, még nem is említettük a Toy Story 3-at, az Agymanókat, a Cocót, a Szörny Rt-t, amit Gesztesi Károly halála után aztán tényleg nehéz megnézni könnyezés nélkül, pláne, amikor Sully azt mondja, „cica most elmegy”.

És most itt az Előre!, ami lehet, hogy elsőre nem tűnik egy túl izmos Pixar-munkának, de igazából egy baromi szemét film ez, ami könnyed kis road movie-nak mutatja magát, aztán a végén bevisz egy kedves kis gyomrost, amitől nem nehéz zokogni. Az Onward fő témája a gyász és annak feldolgozása, vagy legalábbis a felszínen csak ennyi, és még ez is egy olyan kis semmi animációs kalandfilmbe van csomagolva, hogy már-már úgy tűnik, a Pixar nem is igazán akar lenézni ennek az egyébként súlyos témának a mélyére.

A sztori egy varázsvilágban játszódik, ahol régen a varázslattal szinte mindent megoldottak azok, akiknek megvolt a képessége erre a csodára. Aztán a világ elkényelmesedett. A varázslat a háttérbe szorult, jöttek helyette a praktikusabb megoldások, mindenki ellustult, a mágiát pedig felváltotta egy olyan világ, mint a miénk. Felhőkarcolók, autók, repülővel járó tündérek és kukákat fosztogató unikornisok, bár az utóbbiakat viszonylag nehezen lehet látni a kertvárosban.

Ebben a világban él egy testvérpár, Ian és Barley, akik már régen elvesztették apjukat, anyjuk pedig egy kentaurral él, aki foglalkozását tekintve rendőr, és eléggé szigorú forma. Ian sosem találkozott az apjával, de amikor betölti a 16. életévét, anyjuk egy meglepetést ad a két tesónak, egy varázsbotot, amely visszahozhatja egy napra apjukat, a varázslat során azonban baj történik, apu pedig csak deréktól lefelé jelenik meg, ami mondhatni, nem elég egy tökéletes apás naphoz.

Van azonban egy ötlete a szerepjátékokon élő Barleynak, ami megmentheti a helyzetet, és a szülinapos Ian életében először találkozhat az apjával, ehhez azonban egy nagy kalandra kell indulniuk, ami közben Ian varázsképességeire is szükség lesz. Ehhez a kalandhoz elszöknek otthonról, ami miatt anyu és mostohaapjuk is a nyomukba szegődik, magyarul igen, ez tényleg egy animációs road movie, amiben aztán tényleg semmi igazán extra dolog nem történik. Egészen a végéig.

Mindenféle spoilerezés nélkül az utolsó 10 perc zseniális. Ahogy másfelé fordítja a fókuszt, és helyre teszi, hogy miért történt mindaz, amit láttál, aztán tessék, máris ott tartunk, hogy az Előre! tulajdonképpen végig egy okos film volt a családon belüli viszonyok alakulásáról egy csonka családban, ami végig tökéletesen bújtatta a valódi mondanivalóját egy cuki családi film álcája mögé.

Az Előre! nem szimplán egy gyerekfilm, talán még egyetlen Pixar-film sem foglalkozott ennyire komoly és felnőttes témákkal. Talán csak az Agymanók. A gyász feldolgozása, az elengedés, a fájdalommal való együtt élés nem éppen egy gyerekfilm témája, de tessék, itt van, és a Pixar még arra is képes, hogy gyerekek számára is élvezhetővé tegye ezt a komoly mondanivalót.

Behoz ehhez cuki karaktereket, meg egy magából kifordított mesevilágot, ami aztán persze, sokféle értelmezést nyerhet, hiszen persze, értjük mi, a kukákat fosztogató unikornis lehet az életben egy hajléktalan, aki korábban boldogabb életet élt, a szárnyait nem használó, már agresszívvé vált tündér egy lehetőségeitől megfosztott, egykor boldog átlagember és így tovább. A lényeg az, hogy ha csak a szürke hétköznapoknak élünk, és nem engedünk magunkhoz valamit, amit mi csodának tekintünk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy semmi sem működik majd úgy, ahogy szeretnénk.

De az Onward nem emelkedik ilyen coelhói magasságokba, mindent nagyon emberien, nagyon finoman tálal, pont ettől zokogós a befejezés is, ami több szinten pályázik a könnyeidre, és aminél szebben és érettebben nem lehetett volna lezárni ezt a filmet. Lehet, hogy nem az Előre! a Pixar legjobb filmje, de az biztos, hogy a legmeghatóbbak között van.