Három zenekar, amely jó időre felszívódott, látta a halál kapuját, végignézte a rock and roll tündöklését és bukását, de mégis erőt vett magán és visszatért.
Aerosmith – Music From Another Dimension
Aerosmith. Aerosmith? Igen, Aerosmith! Nem ismerős? Nagy száj, még nagyobb hang, Walk This Way, rockhimnuszok, MTV-balladák, toxikus tesók, narkó, narkó, elvonó, narkó, 100% stadionrock, 100% Amerika. Aerosmith!
A rockzene történetének egyik legnagyobb lánggal égő csapata jó ideje nem adott ki lemezt, egészen pontosan a 2004-es Honkin’ On Bobo volt az utolsó, ami igazából feldolgozáslemez egy új dallal megfejelve – kizárólag új számokból álló LP a 2001-es Just Push Play óta nem jelent meg, ami barátok közt is több mint egy évtized kiesés. Azért Steven Tylerékről akkor is bőven hallottunk, amikor nem volt friss anyag (pár koncert, pár baleset, American Idol-zsűrizés), de most úgy döntöttek: illene már dobni egy kis friss húst a rajongóknak.
Ezen felbuzdulva visszatértek saját gyökereikhez, és ez néhol egész jól sikerült, néhol viszont nagyon érződik, hogy mindezt görcsösen akarták, épp ezért vannak újrahallgatásért ordító számok, okés darabok és néhány azonnal törlődő elem. A balladáknál például hirtelen ellenállhatatlan vonzerőt érzünk a ”skip” gomb megnyomása iránt (a Can’t Stop Lovin’ You, ahogy a cím is ígéri, megrázóan eredeti, sosem hallott szövegvilágával szinte ordít a továbbugrásért), a jó kezdés után viszont nem túl megrázó refrénbe beleszaladó Beautiful, vagy a lemez legdögösebb száma, a Sweet Emotion-t is megidéző Legendary Child bármilyen élethelyzetben jól jöhet.
A sorrendben 15. stúdiólemezen feltűnik Julian Lennon, Johnny Depp, Carrie Underwood pedig duettet énekel a frontemberrel, pedig egy ekkora legendával egy városban sem szabadna tartózkodnia, nem még egy stúdióban. Ezen azonban felesleges idegeskedni, inkább örüljünk annak, hogy végre friss dalokban hallhatjuk a mindig megbízható Joe Perryt és a dögös ritmusszekciót, és nem mellesleg a Jézuskának írt listánkon azt is feltüntethetjük, hogy ha lesz európai turné, felénk is eljöhetnének a veteránok, akiket nagyon jó lenne élőben is megtekinteni.
Kiss – Monster
Az Aerosmith, a ZZ Top és a Rush után (sőt, két vagány számmal az idén 350 éves The Rolling Stones is beszállt a játékba) ismét itt egy veterán zenekar, amely azt mondja: fiatalokat már úgysem hódítunk meg, ezért szolgáljuk ki a közönségünk leghűségesebb példányait, akik úgyis azt szeretnék hallani, ami miatt belénk szerettek. A nagyobb hiátust követő 2009-es Sonic Boom album után viszonylag gyorsan kidobott új Kiss-kiadvány teljesen korrekt munka, olyan súlyos riffektől hemzsegő vintage hard rock LP, amely hallatán apád is komótosan fog bólogatni, ha tisztességesen nevelted, akkor a fiad is, és ha már ennyien bólogatnak, te sem maradhatsz ki a mókából.
Persze innovációt csak egy félkegyelmű várna egy olyan albumtól, amelynek az első számát Hell Or Hallelujah-ra keresztelték, és olyan további nóták hallhatók rajta, mint a vaskos Wall Of Sound vagy a kolompos Eat Your Heart Out, de nem kell mindig előre nézni, arra megvannak az embereink, a Kiss nosztalgiázik és azt nagyon pengén teszi. Valahogy úgy, ahogy például az AC/DC, és a legutóbbi budapesti Kiss-koncert után (ahol kis közönség láthatott nagy show-t) nem bánnánk, ha ismét elnéznének felénk a festett arcú legendák, mert az új indulók egyáltalán nem fognak eltörpülni az ismert himnuszok mellett.
Összegezve tehát Paul Stanleyékhez képest simán négycsillagos albumról van szó, a globális popkultúrát viszont picit sem zavarja össze a dalcsokor, ezért csak a három csillagot kap a Playertől, de tegyük hozzá: ez a rajongóknak nagyon fontos, jókora és szépen tündöklő három csillag.
Soundgarden – King Animal
Azon lehet vitatkozni, hogy a borító inkább egy skandináv metál zenekarhoz passzolna, de mindenesetre nagyon csinos, tekintélyt parancsoló darab, egy igazi nagy visszatérő zenekarhoz illik, amilyen a Soundgarden is. A seattle-i grunge szcéna egyik legeredetibb hangzású, legmarkánsabb dallamvilággal operáló bandája egész pontosan 16 év hallgatást tört meg a King Animal-lel és azt kell, hogy mondjuk: ott folytatják, ahol abbahagyták.
Időközben azért történtek cudar dolgok is, Chris Cornell például popsztárbabérokra tört, és nincs az a mennyiségű romlott osztriga, amit ne bírt volna rádobálni egy olyan rajongó, aki a kockás inget még a koporsójában sem lenne hajlandó levenni, amikor meghallotta a Timbalanddel közös ámokfutását. De, ha ilyen pikk-pakk kis dalcsokorral rukkolnak elő a régi cimborák, akkor helyet kell szorítani szívünkben a megbocsátásnak, a friss anyag ugyanis remekül sikerült, minden hangjában megidézi azt a sajátos stílust, amit kialakított magának a négyes a kilencvenes évek első felében, ezért leginkább a pályatárs Alice In Chains Black Gives Way To Blue lemezéhez hasonlítható, amelyen az énekesváltás ellenére egészen pazar módon sikerült újra nyakon csípni a régi fílinget.
Persze ez már nem a Superunknown robbanóereje, de annyira közel hozza a kilencvenes éveket a mához, ahogy csak tudja, és egy pillanatra sem érezzük, hogy ön-újrahasznosításról lenne szó. A visszatérést tökösen megkoronázó Been Away Too Long, a nyomasztó Blood On The Valley Floor, a bájoló Bones Of Birds vagy a részben akusztikus, remek énektémákkal megtámogatott Black Saturday bármikor, bármilyen körülmények között előkotorható rockszám, és ennek bármikor, bármilyen körülmények között illik örülni. Fesztiválszezon tervezésekor is tessék majd erre gondolni, tisztelt szervező urak!
Tovább:
A friss Player-cikkekhez
A kultrovat-újdonságokhoz
A rock és a metál legszebb énekesnőihez