Mintha kötelező lenne, valamiért mindig újra vászonra vagy képernyőre kell vinni Jane Austen regényét, mert ha nem így történne, valószínűleg felrobbanna a világegyetem. Igazából nem nagy baj ez, mert bájos kis történet az Emma, amit jó újra és újra megnézni, csak van itt egy kis bibi. Igazából most már a legkevésbé sem tűnik aktuálisnak. Főleg azért nem, mert jött egy film, ami megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Igen, a Kisasszonyokról van szó.

Greta Gerwig gyakorlatilag egy remekművet tett le az asztalra vele, ami még jobb is volt, mint a „nagyon híres” változata, és még arra is képes volt, hogy úgy adja elő a sztorit, hogy az aktuálisabb legyen, mint valaha. Az Emma viszont nem aktuális. Egy röpke másodpercig sem mai. És pont ezért lehet szeretni, ha lehet. Csak akkor is adódik a kérdés: miért volt szükség rá?

Autumn de Wilde mozija igazából egyáltalán nem rossz, helyén vannak a kosztümjei, a szíve, a humora, csak maga a film nincs a helyén. Nincs benne színész, akit ne lehetne szeretni, Anya Taylor-Joy is remekül hozza a naiv, de egyre számítóbb Emmát, Johnny Flynn is szuper Mr. Knightley, Mia Goth is csodás Harriet, Bill Nighy pedig minden pillanatát felszabadultan imádja a filmnek, csak végig azt várja az ember, hogy ugyan tegyen már ez a 2020-as verzió valamit, ami megmagyarázza a saját létezésének okát, mert ez bizony sem kasszát, sem kritikai tapsvihart nem robbantott volna, és most, hogy a koronavírus a világ összes moziját kezdi megtizedelni, akkorát bukhat, hogy belegondolni is rossz.

Persze aki nem vette a fáradságot, hogy megnézze a korábbi változatokat, vagy elolvassa a regényt, annak még mutathat újat a film. A sztori még mindig egy Emma nevezetű lányról és környezetéről szól az 1800-as évek Angliájában. Emma jómódban él apjával, boldogságban, a kínt és a szenvedést pedig szerencsére egyáltalán nem ismeri. Legjobb barátnője férjhez megy, új társalkodónőt keres, meg is találja Harriet személyében, de aztán elkezdenek összekavarodni a dolgok. Harrietbe azonnal beleszeret egy ismerőse, Emma pedig rájön, hogy vele nem történik semmi, az érzelmi élete egy pocsolya, de ehhez az érzéshez elkezd társulni egy egyre nagyobb mértékű rosszindulat, ami mindig jó jel egy nagyobb bonyodalomhoz.

A bonyodalom persze férfiakat jelent, mert egy Jane Austen regényben mi mást is jelentene? Emma pedig annak rendje és módja szerint elkezd őrlődni férfiak között. Vajon ki veszi feleségül a végén? A cinikus Mr. Knightley? Vagy a telivigyor Mr. Elton? Esetleg a bohém Frank Churchill? Mindannyian tudjuk a választ, de hát ilyen ez, amikor egy sokszor elmesélt filmre ül be az ember, ami a meglepetéseket még csak hírből sem ismeri.

De mit is lehetett volna változtatni ezen a sztorin? Megmutathatta volna, hogy a jómódban élők hogyan tudják tönkretenni a nem annyira jómódban élőket az arroganciájukkal, bemutathatta volna a fiatalabbak nagyfokú érzelmi toszódását, és az ebből fakadó agresszió felbukkanását, mindezt gyönyörű ruhákkal, viccesen, korabeli díszletek között, a nyelvezet megtartásával is meg lehetett volna oldani. De az Emma nem akar semmit.

És pont ez a baja. Egy szép, humoros és jól eljátszott film, ami semmit sem akar azon kívül, hogy jól nézzen ki, és hű legyen Jane Austen regényéhez. Ha egy olyan regényről lenne szó, amit egyszer-kétszer dolgoztak fel, akkor nem is lenne baj. De az Emma feldolgozásainak száma magas, és igazából nem is ez Austen legerősebb regénye. Ez a verzió is szerethető, de senki se bánja, ha nem tud elmenni rá most moziban.