A Netflix sanszos, hogy belenyúlt a tutiba az Enola Holmesszal. Na nem azért, mert az év filmje lenne, hanem azért, mert egy sokat hozó franchise első darabja lehet.
Enola Holmes nem egy újabb „csináljunk vállalhatatlan női verziót régi klasszikusokból”-mutatvány, hanem egy okosan átgondolt, szépen kivitelezett franchise-bővítés. Enola mondjuk nem csak filmen fiatal, először 2006-ban jelent meg a karakter Nancy Springer köteteiben, nem titkoltan azért, hogy egy fiatalabb korosztály is beleszeressen a Holmes-típusú nyomozásokba. Ehhez bevonták a buliba Sherlock húgát, aki még nagyon fiatal, de helyén van az esze, ráadásul meglepően kemény is. 2006 és 2010 között 6 könyvet írt Nancy az új hősnővel, és igazából elég sikeresen is futott a széria. Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy lesz-e belőle film.
A kérdés az volt, hogyan. A Legendary Pictures simán elvitte volna mozikba ezt a filmet, mégis a Netflixnél kötött ki a Covidnak „hála”, és tulajdonképpen Millie Bobby Brownnak igen nagy szerepe volt abban, ahogy alakultak a dolgok, producerként is beszállt, az írásba is beleszólt, ami elég nagy szó egy 16 éves színésznőtől, aki ráadásul úgy is játszik a filmben, hogy abba nehéz belekötni. Tulajdonképpen pont ő viszi el az egész balhét, na meg a bátyjai, de erről majd inkább később.
Azt jobb tudni, hogy az Enola Holmes nem a hardcore Sherlock-rajongóknak szól. Eleve egy young adult regényfolyamból készült, így jobbára a fiatalabb korosztály találhatja meg benne a számítását, na meg az, aki semmi másra nem vágyik, csak egy korrekt családi filmre. A korrektnél talán egy fokkal több, hiszen látszik, hogy nem keveset foglalkoztak vele, van benne pénz, bár a CGI-hátterek nagyon műnek tűnnek néhol, de akkor is, a látvánnyal és a forgatókönyvvel sincs probléma.
A főhőse, Enola Holmes, Sherlock és Mycroft kishúga, aki miután a tesók felnőttek és elköltöztek, anyjával maradt egy hatalmas házban. Anyja, Eudoria (Helena Bonham Carter) tanította, de csakis olyan dolgokra, ami szerinte fontos, így komoly lexikális tudása mellé még harcművésszé is megpróbálta faragni a mama, hogy később meg tudja védeni magát, ha szüksége lesz rá. És szüksége lesz rá. Enola anyja ugyanis egy reggel se szó, se beszéd, lelép, és senki sem tudja, hová. Mivel mégis a Holmes családról van szó, a tesókat hazahívva Enola nyomozni kezd az eltűnt Eudoria után, de úgy, hogy közben folyamatosan el kell tűnnie a világ szeme elől, hiszen Mycroft (Sam Claflin) egy bentlakásos iskolába záratná a lányt, ahol megtanítanák, hogyan legyen belőle szófogadó páfrány.
Sherlock persze egyből meglátja benne a lehetőséget és a tehetséget, de mivel Mycroft a lány hivatalos gyámja, nem tehet semmit. Enola közben Londonba menekül, útközben összeakad egy fiatal márkival, aki szintén a családja elől akar eltűnni, majd ketten jó nagy bajba kerülnek. Innentől Enola már nem csak egy szimpla „anyakereső” műveletben rohangál ide-oda, hanem a márki zűrös családi ügyeit is próbálja kibogozni.
És ha most megdobban a szíved, hogy hát itt azért mégiscsak lesz egy kis jóvágású Sherlock-szál, hát ne örülj annyira. Nem azt mondom, hogy Henry Cavill ne lenne jó, de Henry Cavill most már teljesen biztos, hogy nem tud mást alakítani, mint Henry Cavillt. És valahogy sikerül neki jó szerepeket választania hozzá. Soha nem vállal el olyat, aminek henricavillsége ne állna jól, de azt nem nagyon lehet ráfogni, hogy óriási színészi játékkal folyamatos kaméleonként ugrál karakterből karakterbe, az viszont kész csoda, hogy tulajdonképpen nem lehet őt utálni akkor sem, ha mindig ugyanazt játssza.
Ez a Sherlock nagyon más (be is perelték a készítőket Arthur Conan Doyle örökösei amiatt, mert érzelmei vannak, és ez így nagyon nem jó), és nem áll rosszul Cavillnek, vagy inkább Cavill nem áll rosszul Sherlocknak. Csak olyan semmilyen. Sherlock csak kvázi plusz látványosság, alig bontják ki a karakterét, még Mycroftról is többet tud meg az ember, Sherlock el van intézve annyival, hogy higgadt, és annyira zseniális, hogy a repülő légy lábára ragadt kutyaszarmorzsáról meg tudja mondani, hogy hol van elrejtve Atlantisz kincse. Ez így kevés, de azért nem teljesen.
A filmnek ugyanis olyan hangulata van, Millie pedig olyan bájosan és profin hozza a főhősnőt, hogy nehéz nem szeretni ezt az egész cukiskodást. Még akkor is, ha néhány ponton átgondolatlan, konkrétan a fizika határaival játszadozik ahelyett, hogy megmagyarázná, hogyan lehetséges megtenni ezt-azt rövid idő alatt, az anya szála pedig inkább zavarossá válik, mintsem érdekessé, de mindegy, mert nem is akar maradandót alkotni. Családi filmként simán az utóbbi évek egyik legjobbja, de így is elfelejti az ember pár hónap múlva. Netflix. Lehetne ez a mottójuk: „Nézd meg most. Felejtsd el gyorsan!”
Az Enola Holmes viszont már most olyan nagy siker, hogy a folytatása is be lett lengetve, ami tuti, hogy jönni fog, csak gyorsan le kell forgatni, mert Millie is növésben van, bár az nem valószínű, hogy az arca nagyon változni fog, marad ez a bájos kiscsaj, viszont arra nagyon kíváncsi lennék, hogy jópár év múlva milyen alakítások jönnek még elő ebből a lányból, mert már most is elképesztő dolgokra képes.