A Wormwood sokkal több mint egy sima doksi. A vádiraterejű tényszerűség mellett egy évtizedeken átívelő, filozófiai mélységekig leásó krimit, egy családi drámát és egy modernista kollázsokkal játszó misztikus neo-noirt is kapunk.
A nyomozós dokumentumfilmek királyaként is emlegetett Errol Morris 1988-as Keskeny kék vonalát minden idők legjobb doksijaként is szokták emlegetni, 2003-as Háború ködébenért pedig Oscart is kapott. Azonban, aki rögtön a legfrissebb munkájával, a Wormwooddal kezdene, azt is csak biztatni tudjuk.
A Wormwood történetének középpontjában Frank Olson áll, aki civil tudósként dolgozott a hadseregnek, majd 1953-ban rejtélyes körülmények között kiesett, kiugrott vagy kidobták egy New York-i hotel ablakából. Az első halotti jelentés szerint esés vagy ugrás történt, ami már ekkor elég gyanús volt a családnak, elsősorban az egyik Olson-gyereknek, Ericnek.
A Wormwoodban Frank Olson történetét elsősorban Eric Olson jelenidejű narrációján keresztül ismerjük meg. Morris olyan érzékletesen adagolja az információkat, hogy a hat darab egyenként 40 perces epizódból álló Wormwood első feléig az volt a benyomásom, hogy nagyon szép film, de bizony elég unalmas. Aztán ahogy haladunk előre a történetben, és egyre újabb információkat kapunk az 1953-, 1975-, 1994- és 2012-beli színészekkel újra felvett jelenetekből, szép lassan rádöbbenünk, többről van szó, mint a CIA egy félrecsúszott LSD-kísérletéről, szép lassan a hidegháború legmocskosabb dolgaihoz jutunk el.
Eric Olson szála azért is nagyon izgalmas, mert folyamatosan újraértelmezi a saját maga pozícióját, hogy miért is nem tudta ezt az egészet elengedni az elmúlt hatvan éveben bármikor, miközben többé-kevésbé ráment az élete és a pszichológusi karrierje. Hogyan változott át a mi is történt-kérdés miért is történt-é? Így jutunk el a drámai szembeállításig Seymour Hersh újságíróval, aki ugyan tudja a pontos igazságot egy informátorától, de bizonyos el nem mondható okok miatt nem akarja megírni, hiába zajlott az Olson-ügy egész eddig széles nyilvánosság előtt.
Eddig ez egy frankó dokumentumfilm lenne, Morris azonban olyan bátran él a fikciós filmek eszköztárával, hogy rögtön sokkal több is lesz annál. Egyrészt Laurence Oliver 1948-as Hamletjéből sok jelenetet bejátszik az apagyilkos párhuzam okán, és persze mert "valami bűzlik Dániában", aztán egy mellbevágó idézettel tiszteleg az 1948-as film noir-klasszikus Kísért a múlt előtt is, miszerint "Én voltam a keret, de nem láttam a képet." De hogy az összes ilyet ne soroljuk fel, maga a Wormwood cím is a Jelenések könyvére utal. Az önterápiát a kollázsművészetben megtaláló Eric Olson kapcsán pedig remek kohéziós ötlet volt ezt a technikát is bevonni a film eszköztárába, ahogy az LSD-mámoros képsorok is erősen sikerültek.